Minden eddiginél nagyvonalúbban támogatná a kormány a parlamenti választáson induló jelölteket és pártokat – tudta meg pár napja a Magyar Nemzet. A lap szerint a kampányfinanszírozás szabályairól szóló törvénytervezetet még ezen a héten a parlament elé terjesztik.

Már megkezdődött a kampány

 A választási eljárási törvény kapcsán korábban a Fidesz több meghatározó politikusa is hangoztatta, azért korlátozzák a pártok hirdetési lehetőségeit, hogy a választási kiadásokat korlátozzák. Az Alkotmánybíróság által megsemmisített – de az Európai Bizottság által is kifogásolt –, majd utóbb alaptörvénybe foglalt szabályozás szerint országos listát állító szervezetek csak a közszolgálati médiában tehetik majd közzé politikai reklámjaikat, mégpedig ingyen és azonos feltételek mellett.

A kampányfinanszírozásról szóló, a Magyar Nemzetben megjelent elképzelések viszont a költségcsökkentési szándékokkal gyökeresen szembemennek. A tíz-húszmilliós állami pénz helyett ugyanis az országos listát állító pártok hatszázmillióra, az egyéni jelöltek pedig egymillióra számíthatnának.

Eddig a pártok egy-egy parlamenti választásra összesen százmilliós költségvetési támogatást kaptak, amit az indulók arányában osztották szét. Például 2010-ben összesen – az egyéni választókerületekben és a listákon – négyezer körüli jelöltet vettek nyilvántartásba, így fejenként nagyjából 25 ezer forint jutott. Így egy-egy párt legfeljebb húszmilliót kapott, aki pedig függetlenként próbálkozott, annak a saját számlájára utalták át a 25 ezret.

Így elég nehéz költségcsökkentésről beszélni, de Tóth Zoltán választási szakértő szerint nem is erről van szó. Szerinte a Fidesz – feltéve, hogy a kormányközeli lap információi megalapozottak – csak egy újabb trükköt vet be annak érdekében, hogy még inkább megossza az ellenzéket.

A jelöltállításhoz szükséges ajánlások számának csökkentésével ezt már a választójogi törvénnyel megtették, hiszen ötszáz támogatót a hatvan-nyolcvanezer fős választókerületekben elég könnyű összeszedni. Főleg úgy, hogy egy ember több jelöltet ajánlhat, vagyis: egy település polgárai akár kölcsönösen egymást is támogathatják, és akkor a választásnak szinte korlátlan számú résztvevője lehet.

Ha pedig a választáson való induláshoz közvetlen anyagi érdek is fűződik, az még inkább megmozgathatja az emberek fantáziáját – véli Tóth. De hasonló a helyzet a politikai szervezetek esetében is: úgy véli, főként a kevésbé ismertek számára lehet vonzó a kilátásba helyezett hatszázmillió, amit – a jelöltek számától függetlenül – valamennyi párt megkaphatna, ha országos listát állít.

Ennek a feltételei sem túl szigorúak: a fővárosban és legalább kilenc megyében mindössze 27 jelöltet kell összeszedni. Ennyi ember indításához pedig mindössze 13 és fél ezer támogató aláírásra lenne szükség. A kísértés tehát a választási szakértő szerint ilyen szabályok mellett igen nagy lenne, ami mindenképpen az ellenzéki összefogás esélyeit rontja.

A Fidesznek egyértelműen ez az érdeke, hiszen minél több egyéni jelölt és pártlista kerül a szavazólapokra, a polgárok annál nehezebben igazodnak majd el. Igaz, ez elképesztően sokba is kerülhet. Hárommilliárdba mindenképpen, mert ha csak a Fidesz, a Jobbik és valamilyen demokratikus ellenzéki formáció állít jelölteket és országos listát, a számla akkor eléri ezt az összeget. De ha még néhány kisebb, egyetlen parlamenti mandátum megszerzésére is esélytelen párt szintén beszáll a versenybe, a költségek az egekig nőhetnek.

Egyébként az sem a takarékosság szándékát támasztja alá, hogy a kampányban jelöltenként elköthető összeget az eddigi egymillióról ötmillióra emelik. Másfelől tény, hogy a pártok ezt a keretet – ami korábban legfeljebb 386 millió volt – soha nem vették komolyan, mert elemzők a nagyobb szervezetek esetében két-hárommilliárdos költésről is beszéltek. Most viszont a legális határ egymilliárd közelébe nőhet, amiből a költségvetés – ha egy párt a maximális számú jelöltet indítja, és országos listát is állít – nagyjából hétszázmilliót fedezhet majd.

Tóth Zoltán szerint az egyik legfontosabb kérdés, hogy a kampánycélra rendelkezésre bocsátott közpénzek – illetve a pártok saját forrásainak – felhasználását miként akarják ellenőrizni. Miután minden korábbinál nagyobb költségvetési támogatásról lehet szó, ez szerinte a korábbinál is izgalmasabb feladat lesz.

A szakértő szerint könnyen lehet, hogy a fejenként kilátásba helyezett egymillió, de még inkább a pártok hatszázmilliója már akkora pénz, ami sokakat „kreatív” gondolkodásra késztethet. Az ördög pedig a részletekben búvik meg: hogyan lehet megakadályozni a visszaéléseket? Erre nemzetközi példák vannak: teljesen átláthatóvá kell tenni a jelöltek és a pártok bevételeit és a kampánykiadásait. Kérdéses, hogy erre lesz-e politikai szándék.

Tóth egy további szempontra is felhívta a figyelmet: a politikai hirdetések korlátozása miatt az országos listát állító pártok az eddiginél nagyobb mértékben vesznek majd igénybe egy sajátos reklámhordozót. Ez az óriásplakát, tehát a korábbinál jóval nagyobb állami támogatás jelentős része mindenképpen egy Fidesz közeli cég zsebében landolhat. Szerinte közpénzből törvényes úton így lehet magánpénzt csinálni.

A pénzért már 1994-ben is sokan indultak 

Hogy a jelöltek kampányára alanyi jogon járó állami támogatás mennyire ihlető, azt remekül bizonyította 1994-ben az első magyarországi kisebbségi választás. A dél-baranyai falvak roma választópolgárainak 20-40 százaléka jelöltette magát a kisebbségi önkormányzatba, aminek az volt a magyarázata, hogy aki elindult a voksoláson, az felvehetett kétezer forint egyszeri apanázst. Az 1100 lelkes, csakis romák lakta Alsószentmártonban például 370-en jelöltették magukat. Itt komoly fejtörést okozott, hogy az azonos nevű jelölteket hogyan különböztessék meg egymástól (akadt ugyanis név, ami hétszer szerepelt a listán).

Végül azt a megoldást választották, hogy a jelölt neve mellé odaírták a ragadványnevét is (a helybéliek előtt az egyértelműbb volt, mint az anyakönyvezett név). Amúgy a szentmártoni jelöltek döntő többsége nem tagadta, hogy a támogatás miatt indult, s esze ágába sem volt bejutni a kisebbségi önkormányzatba. A falu lakóinak 80-90 százaléka már akkor is munkanélküli volt, s a segélyből és napszámból élő szentmártoni jelöltek 5-10 napra bevásároltak a kétezer forintból, hiszen annak a forintnak a vásárlóértéke nagyjából a mai hat-hétszeresére rúgott.

Az esetre Tóth Zoltán is emlékszik: miután más nem vállalkozott rá, az Országos Választási Iroda vezetőjeként maga írta alá a támogatás kiutalásához szükséges bizonylatokat. (U. T.)