Hová tűnik a cigányoknak szánt pénz?
Az országban egyre nagyobb egyetértés kezd kialakulni abban, hogy a "cigányok érdemtelenül mindent megkaptak, de nem tudtak élni a lehetőséggel" – jellemezte a közhangulatot a Népszabadságnak adott minapi interjújában Kállai Ernő, a kisebbségi jogok biztosa. A kérdés csak az, mi lesz a sorsuk azoknak a milliárdoknak, amelyeket minden évben a cigányok felemelkedésére szánnak.
Úton-útfélen hallani, hogy a romák jövőjének záloga az oktatásban rejlik. Kaltenbach Jenő volt kisebbségi ombudsman már az ezredfordulón felhívta a figyelmet, hogy sokfelé csupán az ezért járó kiegészítő normatíva megszerzése érdekében szervezik meg a cigány kisebbségi oktatást. Ráadásul a kisebbségi oktatás címén létrehozott osztályok és tanulócsoportok azt a célt is szolgálhatják, hogy a romákat a többiektől külön kezeljék. A költségvetési pénzek így a fordított hatást érik el – az elkülönítést erősítik.
Havas Gábor és Liskó Ilona 2004-ben azokat az iskolákat vizsgálta, ahová az átlagosnál több roma jár. Az igazgatók nagy része úgy vélte, hogy a cigány tanulók iskolai problémái a családjukban gyökereznek. Ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az iskola akkor sem lenne képes javítani a helyzeten, ha jobb felkészültségű pedagógusokkal, jobb feltételekkel és több pénzzel rendelkezne. A kutatók szerint az igazgatók többsége nincs tudatában annak, hogy az iskolában alkalmazott pedagógiai eljárások milyen nagy mértékben befolyásolják a romák tanulmányi sikerét.
De az is lehet, hogy csak a lelkiismeretüket próbálták megnyugtatni. Kiderült, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek utáni állami támogatásokat az iskolák több mint négyötödében beolvasztják a fenntartási költségekbe. Így semmilyen garancia nincs rá, hogy a pénzt valóban arra költik, amire kapták.
Az oktatási tárca becsületére legyen mondva: a korábbi elhibázott intézkedések, beváltatlan ígéretek sora után nekilátott, hogy rendet tegyen a saját portáján. A minisztérium – hallgatva a „terepen mozgó” szakértők javaslataira – integrációs programot dolgozott ki, átalakította a támogatások rendszerét, igyekezett szakmai és módszertani segítséget nyújtani a pedagógusoknak. A lelkesedés azonban túlzott optimizmussal párosult. Mohácsi Viktória miniszteri biztos – ma az Európai parlament SZDSZes képviselője – öt évvel ezelőtt kilátásba helyezte, hogy 2009re megszűnnek a szegregált, kizárólag roma gyerekeket tanító osztályok az iskolákban. Mohácsi Erzsébet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány elnökének egyik tavalyi nyilatkozata szerint a szegregáció alig csökkent, napjainkban mintegy hétszáz cigány osztály van az országban.
Az is biztos, hogy – idézve Forray R. Katalin nevelésszociológust – pedagógiai eszközökkel nem lehet megoldani a gazdasági és a társadalmi problémákat.
A gond az, hogy másutt sem jobb a helyzet. A munkanélküliségi mutatók nem javultak, a romák túlnyomó többsége számára szerencsés esetben is csak az esetlegesen és rosszul fizető közmunka elérhető. Volt olyan év, amikor a hivatalos kimutatás szerint 8,5 milliárd forintot költött a kormány a romák foglalkoztatására. Viszont arra a kérdésre, hogy hány embert sikerült kiképezni és tartós munkahelyhez juttatni, Teleki László szocialista képviselő nem tudott válaszolni. Csupán annyit mondott: nagyon keveset.
Valószínűleg nem állunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a munkaügyi programok milliárdjait sem mindig a romák boldogulására fordítják. Böjte József dokumentumfilmjében egy kelet-magyarországi város cigányságának vezetői panaszolják, hogy hiába nyertek pályázati pénzt a romák lakta településrész rendbehozatalára, az ebből fizetett közmunkásokat az önkormányzat inkább a központ felújítására vezényelte.
Jókora késéssel, a tervezettnél lényegesen kevesebb pénzből, de beindult a telepfelszámolási program. A kis eredményeket is meg kell becsülni, de látható, hogy a jelenlegi ütemben haladva még az újabb és újabb nyomortanyák kialakulásával sem lehet felvenni a versenyt, nemhogy érdemben csökkenteni a "szegregált lakókörnyezetek" számát.
Nem kedvez ennek az állami településpolitika sem. Ladányi János szociológus régóta óv az aprófalvak elsorvasztásától. A hetvenes évek elején elrendelt körzetesítés bizonyította, hogy a magukra hagyott szegény falvak egy része nem elhal, hanem gettósodik, lélekszáma növekszik. Ladányi előre vetítette: ha tovább romlik a helyzet, akkor ezekből a térségekből a lakosság visszaáramlik a városokba, ami az eddiginél is nagyobb társadalmi és etnikai konfliktusokat okoz majd. A cigány közösségek jelentős része tragikusan rossz pszichésmentális állapotba került. A mind nehezebben visszafordítható folyamatok szükségszerűen megágyaztak a bűnözésnek, segítették a szenvedélybetegségek és a devianciák terjedését. Ezzel párhuzamosan erősödött a cigányellenesség, a romák körében pedig a többségi társadalommal – a "magyarokkal", a "gádzsókkal" – szembeni bizalmatlanság.
A hatalom bizottságok létrehozásával és megszüntetésével, államigazgatási átszervezésekkel foglalatoskodik. Nincs összhang a romaügyi programok között – konstatálta Göncz Kinga, még esélyegyenlőségi miniszterként. Medgyessy Péter exminiszterelnök a napokban az egyik kereskedelmi tévében közölte, hogy nem látja, hová lett az a pénz, amit az elmúlt nyolc-kilenc évben a romák integrációjára költöttek.
Jogvédő szervezetek és szakértők hosszú éveken át konferenciák, sajtótájékoztatók, felhívások, kutatások tömkelegét szentelték annak, hogy felrázzák a döntéshozókat. Az aktuális kormányzat és a parlamenti képviselők azonban – tisztelet a kivételnek – nem különösebben izgatták magukat. Kaltenbach Jenő is hiába küldözgette a vészjeleket: a kisebbségi ombudsman beszámolóit az Országgyűlés rendre elfogadta, de sokaknak mintha fogalmuk se lett volna, mit tartalmaznak a jelentések.
Pártberkekben csak az Állami Számvevőszék tavalyi tanulmányának sikerült némi megrökönyödést keltenie. Pedig csak elismételte azt, amit már sokan, sokszor elmondtak: a programok végrehajtása és a pénzek felhasználása nem ellenőrizhető, a támogatások el sem jutnak a roma népesség leghátrányosabb helyzetű csoportjaihoz.
A tanulmány megállapítja, hogy az állam 1996 és 2006 között – az általános feltételek szerint járó családi pótlékot vagy szociális segélyeket nem számítva – mintegy 120 milliárd forintot fordított a romák integrációjára. Az összeg a probléma súlyához képest kevés, ahhoz viszont sok, hogy ne legyen semmi látszata.
A pontos adatok is hiányoznak. A számvevőszék szerint meg kell teremteni annak lehetőségét, hogy a „programokban érintett roma személyekről hivatalosan adatokat lehessen gyűjteni az adatvédelmi normák figyelembevételével”. Ez a javaslat sem új keletű: a Human Rights Watch nevű emberi jogi szervezet például a magyarországi romák helyzetét vizsgálva már 1996-ban hasonló indítvánnyal élt.
Valamit ki kell találni, hogy a programok hatása mérhető legyen. Elvárható, hogy a cigányügyben is meghonosodjon az a – más esetekben működő – európai gyakorlat, hogy egy adott összeg felhasználásának fejében számon kérhető módon teljesíteni kell bizonyos vállalásokat. Ez a minimum.
