Sokat veszített jelentőségéből, jelenlétéből és utcai mobilizációs erejéből a Magyar Szolidaritás Mozgalom, miközben az Orbán-rendszerrel szembeni társadalmi szerveződések egyik legjelentősebbjeként és leghitelesebbjeként tűnt fel – vélik az Intézet a Demokratikus Alternatíváért elemzői. Az intézet blogján megjelent, Böcskei Balázs – az Idea vezetője – és Rácz Gábor által jegyzett írás szerint a hitelességgel nincs baj, de szó sincs már arról, hogy a Szolidaritás jelentős politikai szereplő lenne.

A Szolidaritás a megalakulásakor úgy viselkedett, ahogyan az egy szakszervezeti mozgalomhoz illik, tehát túllátott saját – ágazati – érdekképviseleti területén – fogalmaznak a szerzők. Szerintük tudta azt, amit a szakszervezetek huszonhárom éve nem tudnak: az érdekérvényesítés társadalmi legitimációjához szükség van arra, hogy a szakszervezetek általános társadalmi konfliktusokban is állást foglaljanak.

Így vettek részt többek között a Börtön helyett lakhatás mozgalom akcióiban, ahogyan az alaptörvény és a köznevelési törvény kapcsán is kifejtették álláspontjukat. Aktivistái virrasztottak az MTVA Kunigunda utcai épülete előtt, a Gyermekétkeztetési Alapítvánnyal közösen pedig a legszegényebb gyermekeknek osztottak ételt.

Új nemzedék

A Szolidaritás alapítói az elemzők szerint a szakszervezeti mozgalom fiatal és agilis új nemzedékének tagjai voltak, akik bár fontos posztokat töltöttek be, de a „belső ellenzékhez” tartoztak, elégedetlenek voltak a teljesítménnyel, a módszerekkel, ezért is próbáltak új utakat keresni. Az útkeresés azonban nem volt feltétlenül népszerű a szakszervezeti mozgalom berkein belül, a Szolidaritás szervezőinek sokszor meglepő és hirtelen lépései gyakran okoztak megütközést a szakszervezetek és a baloldali pártok vezetői körében is.

Példa erre a szervezet alakulásának bejelentése, amelyre a szakszervezetek 2011. október 1-jei tüntetésén került sor, ezt ugyanis előre nem egyeztettek a tüntetést szervező szakszervezeti konföderációk vezetőivel – emlékeztetnek a szerzők. Sokan azt is bírálták, hogy a szakszervezeti infrastruktúrát és hálózatokat „kvázi pártpolitikai” célokra használják. Szintén elmaradt az egyeztetés az ellenzéki kerekasztal összehívásának meghirdetéséről az LMP 2011. december 23-i tüntetése előtt, ami az ökopárton belül keltett értetlenséget.

A konfliktusok vállalása máig hatóan befolyásolja a mozgalom alapítóinak helyzetét – vélik az elemzők. Székely Tamás időközben az Autonóm Szakszervezeti Szövetség elnöke és fontos szereplője lett a jelenleg zajló szakszervezeti konföderációs egyesülési folyamatnak. Komoly jövő várhat rá a szakszervezetek világában, de a Szolidaritáshoz – és ezáltal közvetve az Együtt 2014–PM-hez – fűződő kapcsolatai jelentősen befolyásolják személyének megítélését a régi és inkább az MSZP-hez kötődő szakszervezeti vezetők szemében. A szerzők állítják: ez most is befolyásolja a konföderációk egyesülési folyamatát.

Több mint szakszervezet, kevesebb, mint párt 

A Szolidaritás kezdetben több volt, mint alternatív szakszervezeti tömörülés, de kevesebb, mint párt. Az elemzők azok közé tartoznak, akik úgy gondolták, önálló párttá alakulásával a Szolidaritás marginális szereplő lenne – se tudásbázisa, se szakértelme, se apparátusa nem volt ehhez, belső konfliktusai pedig valószínűleg felemésztették volna integratív erejét. A Szolidaritás indulásakor tehát a második Orbán-kormánnyal szembeni ellenállás „gyűjtőszervezete” lett. Általános, a „vesztesek” ügyeit felkaroló mozgalomként nem igényelt legitimációt, az Orbán-rendszer „áldozatainak” gyűjtőhelye volt.

A mozgalom újabb politikai szakasza viszont már fragmentálódással járt. Online fórumok és a közösségi média sokasága pletykálta, hogy egyes vezetők melyik párt érdekeit képviselik és jelenítik meg a mindennapi működés során, és az elemzők szerint a híreszteléseknek volt is alapja.

Egy, a Szolidaritásról készült korábbi tanulmány nyolcezer csatlakozó tagról beszélt, de hol van ma ez a tömeg? – kérdezik az elemzők. A szervezet hálózata szerintük ma már nyilvánvalóan a Bajnai-féle választási szövetséget erősíti – de egyelőre nem látható módon. Ennek az lehet az oka, hogy 2012 októberében, amikor Bajnai felállt a Milla színpadára, kölcsönösen szükségük volt egymásra. Bajnainak arra, hogy egy új, hiteles, „korszakváltó” vagy legalábbis annak tetsző szereplő legitimálja, miközben ezzel egy „leszálló ágban lévő” mozgalmat emelt fel – fogalmaznak a szerzők. 

Kényszerpályán

A Szolidaritás 2012 őszére ugyanis nem tudta elérni az áttörést, belső konfliktusai után lendületét vesztette, s tavaly őszre kiderült: párttá alakulásának nem volt értelme, a mozgalom növekedésére pedig esélye.

A Szolidaritás Mozgalom azért jött létre, hogy egyfajta „népfrontként” vagy ernyőszervezetként fogja össze az Orbán-rendszert leváltani akaró erőket. Az ernyőszervezet azonban a fenti okok miatt nem jöhetett létre – olvasható a blogbejegyzésben –, amelyhez jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus ellenzéki pártok közötti konfliktusok is.

Ezért kellett végül a Szolidaritásnak is részt vennie egy új párt alapításában, ami viszont – legalábbis rövid távon – beszűkítette a mozgalom politikai mozgásterét, és a szervezet sorsát hozzákötötte egy olyan új politikai erőhöz, amelynek hosszú távú politikai szerepe még bizonytalan.

A Szolidaritás így mára kényszerpályán haladó szervezetté vált – állítják az elemzők. Szerintük az, hogy e kényszerpályáról le lehet-e térni, a jövő évi választások eredményétől is függ.