Hontalan vendégség
Első ránézésre nem is szembetűnő, hogy már évek óta az utcán és a karitatív szervezetek melegedőiben él. Mondhatnám, nem az a „tipikus hajléktalan”, de végignézve a hosszú sörpadon ülő, az asztalnál falatozó embereket, hamar rájövök: senki sem tipikus. Senki nem lehet tipikus hajléktalan.
Ritka helyzet, amikor az átlagos városi embert jó érzés tölti el otthontalannal találkozván. Különösen, ha háromszázzal. Pedig ha valaki kiveheti a részét hajléktalan embertársai megvacsoráztatásából, abban tényleg van valami felemelő, s valami tényleg nem tipikus: ilyenkor az „átlagpolgár” is rájöhet, hogy tényleg szót lehet érteni azokkal is, akik mellett a hétköznapokon szemlesütve, sietősen lépdel el.
Az egyik délután több mint tucatnyi fi atal gyülekezett az Oltalom Karitatív Egyesület Dankó utcai melegedőjénél, ki utcai, ki szakácsruhában. A hajléktalanok is egyre többen lettek, s amikor a Kiosk furgonja is megérkezett, beindult a gépezet.
Nem is gondolnánk, mennyi dolgos kézre van szükség háromszáz ember vendégül látásához.A Kiosk viszonylag új és elegáns hely a pesti vendéglátásban. Az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, a piaristák egykori tornatermében kialakított bár és étterem hamar népszerű lett a turisták és a budapestiek körében. Vendégkörük jelentős része legfeljebb a híradásokban találkozik a hajléktalanság társadalmi problémájával.
– A világ legegyszerűbb karácsonya lett volna, ha tucatajándékkal lepjük meg az ügyfeleinket és a tözsvendégeinket. Kézenfekvőnek tűnt, hogy társadalmilag is hasznos célra fordítsuk az ajándékra szánt pénzt, de tenni is szerettünk volna valami olyat, ami bennünket jellemez – magyarázza Schlichter Hubert tulajdonos, hogyan jutottak el a karácsonyi ajándéktól addig az estéig, amikor otthontalanokat láttak vendégül.
– Vendéglősök vagyunk, hívjuk meg tehát őket, az sem baj, ha jóval az ünnepek után, amikor már kevesebben figyelnek fel erre. Szerettük volna a meghívottakat a maguk teljes és való emberi méltóságában kezelni és terített asztalnál kiszolgálni, hogy legalább egyszer az évben ne sorban állva, a kiszolgáltatottság érzésével telve költsék el vacsorájukat. Adasson meg nekik az érzés, hogy valaki főz rájuk – így alakult ki a koncepció, az ötletből pedig projekt lett: partnerekkel, szervezéssel, lelkesedéssel.
Jöttek hát az étterem munkatársai és a Kiosk törzsvendégei közül is sokan. Nem is gondolnánk, mennyi dolgos kézre van szükség háromszáz ember vendégül látásához. Szedték a meleg levest, adagolták az egytálételt, pincérkedtek a hosszú sörasztalnál, csak úgy röpködtek a kenyérkosarak az asztalokra, a vacsorához pedig jutott meleg tea bőven.
A desszert csokis brownie volt.
Majdnem olyan vidám volt minden, mint egy étteremben. Az ételt az asztalnál ülők elé tették, a felszolgálók jó étvágyat kívántak, a vendégek megköszönték és dicsérték a fogásokat.
Minden természetesnek tűnt, pedig többségük még sosem járt étteremben. S ne szépítsük, talán nem is fog. A Kiosk csapata éppen ezért nem csak egyszeri alkalommal figyel rájuk. Támogatóként vesznek részt a Menhely Alapítvány Gyorsítósáv projektjében is, amelynek keretében három hónapon keresztül támogatnak étellel tizenkét hajléktalant, akik egy mentori program keretében igyekeznek integrálódni a társadalomba.