Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, aki lelkipásztorként búcsúztatta a tudóst, arról beszélt a mintegy kétszáz gyászoló előtt: Hankiss Elemér „annak az intellektuális fegyelemmel és játékos könnyedséggel kereső magyar értelmiséginek a mintaképe, akiben a tudásból soha nem lett értelmiségi gőg, a világpolgárságból gyökértelenség; belülről volt szabad".

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

Azért keresett, kereste önmagát, azért akart minél többet megtudni és megérteni a világból, hogy annál többet mondhasson el arról, hogy milyen az élet Magyarországon, Közép-Európában és leginkább: milyen lehetne – jegyezte meg Balog Zoltán, megemlítve Hankiss Elemér sajátos inkognitóját, hiszen mindig úgy kérdezett, hogy sosem maradt idő őróla kérdezni.

Özvegye, Zétényi Lili „játszó, örökké gondolkodó, alkotó emberként" jellemezte az elhunytat, akinek a munka volt az egója, „vallása a tisztesség volt és a szabadság, soha nem állt be semmilyen sorba, magányos, szabad, gáncs nélküli lovag volt", aki próbálta szebbé, jobbá tenni a világot, az országot.

Lengyel László közgazdász, politológus arról beszélt: Hankiss Elemér nem a haláltól félt, hanem attól, esetleg nem volt-e hiába, amit életében tett, írt, mondott, de erre egyértelmű nem a válasz.

„Hankiss Elemér a világban az egyik legismertebb tudósunk és gondolkodónk. Ő állandóan adott ennek az országnak, miközben ez az ország folyamatosan csak elvett tőle", legyen szó apja meghurcolásáról és kamaszkori vagy későbbi üldöztetéseiről, segédmunkásságba kényszerítéséről vagy bebörtönzéséről – mondta.

Hozzátette: a tudós egész életében békíteni szeretett volna, erre belerúgtak, ennek ellenére valami megmagyarázhatatlan erő tartotta Magyarországon, miközben külföldön tárt karokkal fogadták volna. „Európai, sőt világpolgár volt, így volt azonban magyar", eközben pedig a patrícius méltósága és távolságtartása sugárzott belőle, "a legszabadabb és a legfüggetlenebb szellem volt".

Miszlivetz Ferenc szociológus, történész azt emelte ki: Hankiss Elemér új gondolatokat új módon, lefegyverző eleganciával és egyszerűséggel tudott megfogalmazni, s nem űrt hagyott maga után, „a szeretet és az együttműködés szelleme, az együttgondolkodás igénye, a fontolgatás gyönyörűsége velünk maradt".„"Elemért egymást követő generációk sora érezte megáénak - joggal. Legendásan nyitott, kíváncsi és ennek megfelelően fiatal maradt" – emlékezett Manchin Róbert társadalomkutató.

Hankiss Ádám, az elhunyt fia – apját idézve – azt emelte ki: egy ember talán azzal adhatja a legtöbbet a gyerekének, ha saját életének van értelme, vagy legalább elindult az életértelem keresésének útján. Mint mondta, a legfontosabbnak, amit apjától tanult, azt gondolja, hogy „hogyan legyünk egy kicsit igazságosabbak, kedvesebbek, emberségesebbek másokkal".

Hankiss Elemér munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett, és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el. Hankiss Elemér 1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben.