A bizonyítékok királynője a vádlott beismerő vallomása – állította Andrej Visinszkij egykori szovjet főügyész, aki a Perbeli bizonyítás elmélete címen publikált kötetéért 1947-ben Sztálin-díjat kapott. Mostanában nehezebbem illusztrálhatna magyar példákkal a tételt, mert például a Zuschlag-ügyben több vádlott is hallgat, és az emlékezetes brókerbotrány egyes szereplői ugyancsak ezt a megoldást választották, és általában: a vádlottak hallgatnak.

Pajcsics József ügyvéd szerint ez jogilag nem nagy gond, hiszen a büntetőeljárási törvény szerint „a tanúvallomás, a szakvélemény, a tárgyi bizonyítási eszköz, az okirat” után jó ideje csak az utolsó a sorban a terhelt vallomása.
A hallgatás ezért bizonyos esetekben hatékony védekezési stratégia lehet: amikor nyilvánvaló, hogy a rendőrség kevés információval rendelkezik, vagy ha a vád alapja kizárólag a beismerés lenne, Pajcsics is inkább azt tanácsolná az ügyfeleinek, hogy ne tegyenek vallomást. Erre egyébként a gyanúsítottnak joga van, és az efféle „passzív rezisztencia” nem róható a terhére, bár tény, hogy a nyomozók ezt nem veszik jónéven. Ilyenkor fordul elő, hogy esetleg finoman jelzik: aki nem beszél, „addig ül majd előzetesben, mint a varjú a dróton”.

Más a helyzet azonban, ha a gyanúsítottat sikerül „bekeríteni”: amennyiben egy bűncselekményt bizonyítékok sorával támasztanak alá, az ügyvéd szerint nem érdemes hallgatni, mert ezzel az elkövető a védekezés lehetőségétől is megfosztja magát. Pajcsics ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a taktikát már a nyomozás elrendelésekor meg kell határozni, mert a vallomást később nem lehet semmissé tenni. Vagyis: aki csak egyszer is nyilatkozott, a bíróság előtt esetleg már feleslegesen tagadja meg a vallomást, mert a jegyzőkönyvek beszélnek helyette.

A terhelt szabadon választja meg, hogy miként próbálja menteni magát: feltárhatja az igazságot, de hazudhat vagy hallgathat is saját belátása szerint, s emiatt szankciókra senki nem számíthat – állítják bírósági források. A vallomás megtagadása tehát nem súlyosbító körülmény, kissé cinikusan szólva pedig szinte „jópontnak” számít, hiszen így gyorsabban befejeződik a tárgyalás. A bírák persze jobban örülnek annak, ha a terhelt együttműködik, ám többnyire az eléjük tárt bizonyítékok alapján is megalapozott ítéleteket hozhatnak.

Egyébként általában az intellektuális bűnözők a kevésbé beszédesek, hiszen egy lopásnál a visszahagyott ujjnyom megdönthetetlen bizonyíték, amit nem lehet tagadni, de egy vesztegetés vagy gazdasági bűncselekmény esetén a vádlott árthat is magának, ha sokat fecseg. Az efféle ügyekben a terheltnél senki nem tud többet, és érdeke, hogy ez így maradjon. Ha persze korábban beszélt, az elmondottakat a bíróság szabadon mérlegelheti, és ezen a vallomás visszavonása sem változtat.

Az, hogy egy ügy bírósági szakaszba jut, azt is jelenti, hogy az ügyészségnek általában elég meggyőző bizonyítékai vannak. Az ügyvéd szerint ezért körültekintően kell mérlegelni, hogy mi válik a vádlott hasznára. Amennyiben hallgat, nem teszi ki magát a bíró vagy az ügyész esetleg kínos kérdéseinek, nem keveredik ellentmondásokba, és nem hoz még nagyobb bajt a saját fejére. Ezzel elkerülheti azt is, hogy a megnyilatkozásai keltette esetleges ellenszenv befolyásolja a bírót.

Másfelől az őszinte, feltáró jellegű – s lehetőleg megbánást tanúsító – vallomás gyakran években mérhető előnnyel kecsegtet – árnyalja a képet Pajcsics. Amikor elég bizonyíték áll rendelkezésre ahhoz, hogy a vádlottat elítéljék, jól teszi, ha „őszinte”, tehát a saját szerepét kendőzetlenül bemutató, és „feltáró jellegű”, vagyis a társaira terhelő vallomást tesz. Ez bírósági források szerint is nyomatékos enyhítő körülmény lehet. Az ügyvéd saját praxisában is előfordult, hogy az a védence, aki beszélt, megúszta felfüggesztett börtönnel, míg két, néma társát végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték.

A Kulcsár-per ítélethirdetésén