Apró lábak topognak a foltos járóköveken. A mezítelen talpak bizonytalanul emelkednek és süllyednek. Az első lépések. Megbűvöli az új tudás. A szűk harisnya felett lassan libben a színevesztett ingecske. Sok nappal ezelőtt adhatták rá. Talán akkor, amikor megérkeztek a Keleti pályaudvar elé. Talán akkor még nem is indult el, ölben hozták, de most boldogan próbálgatja új tudását. Kezében keksz, a csoki már szétkenődött arcának gödreiben.

Az egyévesek megingathatatlan bizalmával halad. Mi baja történhetne? Sok ezer kilométerre a hazájától, útban az ismeretlen felé egy ismeretlen ország pályaudvara előtt, ahol várni kell. Mert nem mehetnek tovább. Mindenki vár. Másutt is vártak. Hol a hajóra, hol a vonatra, hol a kocsira. De ő még nem számol az idővel. A dolgok még egyszerűek. Enni kell, ha éhes, inni kér, ha szomjas. S most járni kell, hiszen már tud! S megnyílik előtte az emberi fal. Szétválnak a párok, arrébb húzzák a nagyobbacska gyerekeket, a férfiak arrébb lépnek. Anyák keze terelgeti.

Menekültek várakoznak a Keletinél Teknős Miklós / Népszabadság

Ő pedig kikerüli az alvók lábait, a kartondobozokról lelógó fejeket, a mocsokban guruló cumisüveget, a hátizsákján félig támaszkodva szendergőt, az elhullajtott morzsákat csipegető galambokat, mint ahogy azok is kitérnek előle. Kicsit megnézi a síró kisbabát, akit apja próbál rávenni a csendre. Néha felpillant a téren áthaladó jószagúakra is, s néha azok is visszamosolyognak rá. De a többség siet. Nem akarja látni, amit lát. Kényelmetlen. A tehetetlenség kínzó. Valahogy dühössé teszi az embert. Belülről. Egy ember odakiáltja nekik: „büdösek vagytok, baszd meg".

A vöröses szőke fürtös fejecske kicsit oldalra billen, azután háborítatlanul halad tovább a pályaudvar előtti téren, mígnem kék nadrágok fala állja útját. Felnéz a magasba. Meghökken. A lábak nem mozdulnak, nem nyitnak rést, hogy átférjen. Lenéznek rá. Mögötte alvó emberek egymásba gabalyodott halmai. Hirtelen lehajol egy kéklábú, és mond valamit. Nem érti. De megfordul, mert menni kell, ha erre nem, hát másfelé.

Egy lány ugrik el előle. Karcsú, barna hajú, kreol bőrű, kezében táska, hátán hátizsák. Akár ismerős is lehetne. De a kislány rögtön tudja, hogy nem közülük való. A rendőrök is tudják. Még a kérdés előtt mutatják az utat oldalra, ahol bemehet a pályaudvarra. Nem kérnek tőle úti okmányt, jegyet, érvényes vízumot. Csak mutatják, hogy merre menjen. S ő megy is. Egyik láb a másik után, kicsit bizonytalanul, mint a kislány az imént. De nem a járást tanulja, hanem a valóságot. Tizenhat éves. A nyáron ugyan önkénteskedett, német, dán, olasz és francia fiatalokkal vitatták meg a globális problémákat, tegnap pedig meghallgatta a tanár urat az iskolában a döntés szabadságáról és az alkohol ártalmairól. Éjszaka megfigyelhette, hogy az anyja a többi szülővel levelez a mai indulásról: biztonságban lesznek-e a pályaudvaron? Menekültek között utaznak-e majd a gyerekeik? Egyáltalán elindul-e a vonat? B-tervet is kidolgoztak: autóval vinnék a gyerekeket a tanév eleji kirándulásra. Hárman mindezek ellenére beteget jelentettek.

A lány most áll társai között a szinte üres csarnokban. Tévéstábok kerülgetik az osztályt, az egyik kamera a müncheni vonatra is követi őket, hátha találnak egy migránst. De nincs ott egy sem. A rendőrök hatékonyan kizárták őket. A szülők megnyugodva integetnek. A vonaton pedig élénk kamaszvita bontakozik ki a menekültügyről.

Kint nincs vita. Az alvók egy része már felébredt. Mozogni kezd a tranzitzóna súlyos embertömege. Néhányan hangosan követelnek valamit, talán azt, hogy engedjék fel őket a vonatra. Mások álomittasan szedegetik össze a cuccaikat. Az asszonyok a gyerekek kezébe nyomnak valamit tegnapról. Mások gyűjtőútra indulnak. A férfiak többsége tanácstalanul ácsorog. Néhányan oldalra mennek, hátha onnan valamikor lopva bejuthatnak. Ha valamiért újra engednék őket. Miért is nem voltak gyorsabbak, amikor lehetett volna? Köröttük médiamunkások hada. Kattannak a fényképezők, forognak a kamerák, színes mikrofonok itt is, ott is. De senki nem tud semmit. A menekülteknek legalábbis senki nem mond semmit. Tanácstalan toporgás. Csak az apró talpak haladnak tovább rendületlenül.