Szenvedélyes vitát váltott ki, hogy egymillió forintot adtam a gyöngyöspatai romáknak. Volt, aki nagyszerű hazafias tettnek és volt, aki magamutogatásnak, sőt, provokációnak tartotta a gesztust. De mit mondtak az érintettek, a gyöngyöspatai romák? Ők végtelenül hálásak voltak és megköszönték. Egy csipetnyi reményt láttak benne a reménytelenség sűrűjében.

Volt, aki azt vetette szememre, hogy a pénzzel csak megkönnyítettem, hogy a romák elhagyhassák a települést, ez pedig rossz válasz a nácik agressziójára. Aki mondta, itt ült Pesten, és egy békés szobában azon gondolkodott, hogy valami okos elemzést kellene írni a helyzetről. Az elemzés is fontos, bár kedvem lenne javasolni, hogy küldje el Gyöngyöspatára, és kérdezze meg a rettegésben élőket, hogy momentán egy elemzésre vagy inkább pénzre lenne-e szükségük.

De idetartozik még valami. A saját lelkiismeretem. Hogy itt élek ebben az országban, és nem akarom annyival beérni, hogy szörnyülködöm a helyzeten ilyen-olyan módon. Hogy az ország polgáraként, ellenzéki politikusként, egykori kormányfőként viselem a felelősség egy darabkáját. De ha ez így van, akkor ebből nem következik-e a cselekvés kényszere? Szerintem igen.