"2003-ban arról beszéltem, hogy a demokratikusan megválasztott kormány folytonosan beleütközik a fideszes árnyékállam korlátaiba. Hogy a legnagyobb ellenzéki párt olyan hatalmi rendszert működtet a háttérben, amely szisztematikusan akadályozza a kormányt programja végrehajtásában. A 2003-as árnyékállam tartópillére a közrádió, az ügyészség, a jegybank volt. Ezen állami intézmények és vezetőik szembefordultak a kormánnyal, a Köztársaság helyett delegáló pártjukat, a Fideszt szolgálták. Romboltak éjjel és nappal. A mi oldalunk nagyobb része nem értette a veszélyt. Azt mondták, hogy túlzok" - kezdi új bejegyzését blogjában Gyurcsány Ferenc.

"Mi tagadás, én 2002 után súlyos kockázatnak tekintettem a Fidesz ismételt kormányra kerülését. Ennek két oka volt. Egyrészt láttam, hogy miként destabilizálják a demokratikus kormányt. Másrészt komolyan vettem Orbán és Kövér elemzését arról, hogy miért buktak meg 2002-ben. Azt mondták, hogy túl kíméletesen bántak ellenfeleikkel, az állítólagosan itt maradt posztkádári elittel. Ha még egyszer kormányra kerülnek, ismételgették, nem lesznek olyan kíméletesek, mint korábban.  Én úgy értékeltem, hogy a Fidesz politikai értelemben el akar pusztítani bennünket. Aki pedig el akarja pusztítani politikai ellenfelét, az nem egyszerűen a veszélyeztetett rivális, hanem a demokratikus alkotmányosság ellenfele, gondoltam akkor is, és most is. Én ennek megfelelően küzdöttem a Fidesszel. Igen, megértettem, hogy a Fidesz élet-halál kérdésének tekintette a politikát. Így nem maradt más, mint hogy politikai értelemben én is annak tekintsem a Fidesz megállítását, de nem az MSZP vagy az SZDSZ élet-halál kérdésének. Úgy véltem, hogy a Fidesz győzelme elsősorban nem ránk, hanem a harmadik Köztársaság egészére jelentene veszélyt. Ezért próbáltam minden eszközzel megállítani őket.

Ebben a küzdelemben, a tét súlya alatt sok engedményt tettem. Talán túl sokat. A 2006-os kampányban a végtelenül populista Orbánnal, és az általa támasztott társadalmi igényekkel szemben kellett megküzdeni. Nem ígértünk szinte semmit. Nem ígértünk nagyobb jólétet, igaz, nem beszéltünk megszorítási kényszerekről sem. Ez utóbbiról már csak azért sem, mert a költségvetési gondok valódi súlyosságáról magam sem tudtam. Persze tudom, ez önmagában is egy sor súlyos kérdést vet fel.

A kompromisszumok egy részét tudatosan vállaltam, persze volt, amit „csak” ösztönösen tettem. Tisztességes demokraták, jó szándékú elemzők sokasága nem értett velem egyet. Azt mondták, hogy Gyurcsány nem különbözik Orbántól. Az egyik kutya, a másik eb. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Úgy látták, hogy az erőszakos, antidemokratikus Orbánnak Gyurcsány az ellenpárja. Azt állították, hogy amennyiben megszabadulunk az egyiktől, akkor megszabadulunk a másiktól is.  Én mégis azt hittem, hogy a nyugatos polgári elkötelezettséget mutató második Gyurcsány kormány, a reformpolitika majd meggyőzi kritikusainkat. De nem így történt.

2006-tól a helyzet alapvetően megváltozott. A másodszor elbukott Fidesz frontális támadást indított a kormány ellen. Az apropót az őszödi beszéd jelentette. Onnantól kezdve nem volt megállás. A Fidesz hazugságot és diktatúrát kiáltott, a jobboldal bármilyen eszközzel meg akarta dönteni a kormányt. A balliberális közvélemény nagyobb fele az elején kitartott. Írók, művészek, elemzők sora értette, hogy a beszéd drámai, túlzásokkal teli, szenvedélyes monológ volt. Nem vallomás, nem gyónás, nem elemzés. Retorikai fogás. A rohamozó Fidesz, a felhergelt párezres tömeg egy idő után megtette hatását. A demokraták egyre nagyobb hányada velünk szemben a Fidesznek kezdett hinni. Akik 2006 őszén még azt látták, hogy a jobboldal által feltüzelt tömeg nekiment a törvényességnek, azok pár hónap fideszes sulykolás után a „diktatúra” rendőrségéről kezdtek lamentálni. Jött a „szemkilövetés”, a „Gyurcsány-huszárok” narratívája.

A balliberális oldal növekvő része nem látta, nem akarta látni a Fidesz politikájának lényegét. Bennünket ültetett a vádlottak padjára, a Fideszt pedig mentegette. A kétharmadot sem bánták. Neves közéleti emberek mórikáltak annak kívánatos hatásáról. Fajsúlyos személyiségek, köztük vezető politikusok is arról beszéltek, hogy Orbán tisztességes demokrata. „Most ugyan furcsákat beszél, de ez ellenzékben megengedhető, ha majd hatalomra kerül, minden megváltozik”- mondták. Az ország legnagyobb cégeinek vezetői is elfordították fejüket, magánbeszélgetésekben arról értekeztek, hogy „jó, jó, a Viktor most kicsit populista, de majd ha kormányozni fog józan lesz”. Amikor meg 2010-ben bevezette a különadókat, akkor egy pillanatra elakadt a szavuk, majd végtelen erkölcsi tanúbizonyságot téve üdvözölték ezt a fantasztikus találmányt. Miért tagadnánk: mostanra ők is elvesztették józanságuk, emberi, szakmai tisztességük jelentős hányadát.

A hozzám legközelebbi párt és koalíciós partnere sem bírta a nyomást. Azt hitték, hogy ki lehet egyezni a Fidesszel. Csak meg kell szabadulni Gyurcsánytól. Ha ő elmegy, akkor üdvözölni fogunk, hirdették. Akkor tisztán állhatunk a nép előtt, hitték. Most meg itt állnak gyengén és megverve. A morálisan „legtisztább”, meg átült. Áruló lett. Meggyalázták, ledarálták, lóvá tették. Korábbi támogatói most hallgatnak és osztják az észt.  És továbbra is itt ülnek közöttünk.

Jóravaló civilek sokasága és a szépreményű zöld polgári párt még ma is azt hiszi, hogy van középen út aközött, amit én képviselek, és amit Orbán képvisel. Ők a posztmodern úttörők. Emberileg akár érthetem is őket. Gyanakvás, személyes rossz érzés nincs bennem. Egy csipetnyi sem. De kimondom: a demokratikus erkölcs nevében Orbánnak szolgáltatnak érveket. Ez akkor is így van, ha ők nem így gondolják, nem így akarják.

Orbán tegnap új alaptörvényt adott az országnak. Az önkény törvényét. A törvényt, amely a Fidesz egy éves alkotmányos ámokfutását véste kőbe. A törvényt, ami után alig van esély, hogy demokratikus kormány szabadon kormányozzon. A Fidesz rabul ejtette a Köztársaságot. Sokan segítettek neki. Köztük tisztességes demokraták is. Akik elhitték, hogy Orbánnal meg lehet egyezni. Hogy ő is demokráciát akar.

Tudjátok mit akar? Egy kis szemétdombot csinálni Magyarországból, aminek tetején ő kukorékolhat. Mert ő szeret kukorékolni.

Orbán meg akarta változtatni Magyarországot. Tegnap megtette. Mostantól Magyarország nem olyan, mint volt. Rosszabb lett. Rosszabb itt élni, dolgozni, szeretni. Hogy sikerült neki, az a mi felelősségünk is. Gyengéké, tévelygőké, számítóké, moralistáké, álmodozóké, kisstílűeké, megvásároltaké. De ennél sokkal hosszabb a sor.

Észhez kellene térni! Orbán az önkény világát építi. A magyar Fehéroroszországot. Az egypólusú erőteret, ahol nincs terméketlen vita. Országot, ahol áhitat veszi körül a bölcs vezetőt, országot, amelyben az alattvalók gyermeki szeretettel veszik körül a „nemzet miniszterelnökét”, aki visszaadja a nemzet elveszett becsületét. Aki átírja a történelmet, aki megszabadít bennünket történelmi kudarcainktól, és ezáltal minden csodás lesz. Már csak egy feladat van hátra. Ki kellene iktatni azt a pár renitenst, akik a jövő csodálatos Magyarországának útjában állnak.

Valaki politikai értelemben útban van. Vagy Orbán, vagy a demokraták. Szerintem Orbán.

Leegyszerűsödött a helyzet. Nem kell taktikázni. A múlt sebei nem érdekesek. Magunk maradtunk, demokraták. Akarjuk vagy nem, együtt kell működnünk. Nem kell hosszú elemzéseket írni Orbánról és önmagunkról. Vagy ő, vagy a Köztársaság. Vagy ő, vagy a demokratikus Magyarország. Vagy ő, vagy mi."