Az őskopjafát 300 másik követte Bánhalmi János

„Nem vagyok egy nagy parcellajáró, 1989 óta talán kétszer jártam a 301-esben. De nagyon szeretem, jó helynek tartom, és mindig örülök, ha valahol meglátok néhány képet róla, tetszik, ahogy elkezdte élni a saját életét” – mondja Pálinkás Szűcs Róbert, az Inconnu művészcsoport tagja, rádiós, újságíró. És hogy miben állna ez a saját élet, s hogyan tud élni egy temető? Hát úgy, hogy a forradalom hőseire, illetve a kivégzettekre emlékezők szépen lassan elkezdték felöltöztetni a parcellánál elhelyezett kopjafákat, például képekkel,más emlékekkel – saját magukkal.

Az Inconnu kezdeményezése nyomán megvalósult rendkívüli kopjafaerdő arra indítja az embereket, hogy hozzátegyék a magukét is. A csoport tagjai nem számítottak arra, hogy az emberek „beledolgoznak” a kopjafákba, Pálinkás azt mondja, nem volt semmiféle gyakorlatuk ilyen területen, fogalmuk sem volt, hogy a megemlékezők hogyan fogják kezelni a helyzetet. Ez pedig rengeteg konfliktussal járt, lényegében mindenkivel összevesztek kopjafaügyben, a demokratikus ellenzékkel csakúgy, mint a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) tagjaival.

A kopjafák ellenzői többnyire úgy gondolták, a „fogpiszkálóerdő” nem méltó a kivégzettek nyughelyéhez.Még néhány nappal az újratemetés előtt, az egyik helyszíni bejáráson is téma volt, hogy esetleg mégsem kellene felállítani a kopjafákat – amire az inconnus Molnár Tamás megjegyezte, hogy ha valaki meg akarná akadályozni ezt a műveletet, azzal kell számolnia, hogy a művészcsoport tagjai a temető bejáratánál borítják le a húsz tonna megfaragott fát szállító két IFA-ról az anyagot. „A TIB-esek látták, hogy nem viccelünk.

Az Inconnu annyira kiszámíthatatlan volt politikai gesztusok terén, hogy nem mertek ezen a szinten ujjat húzni velünk” – írta néhány évvel ezelőtt Pálinkás Szűcs egy a Hamu és Gyémánt magazinban megjelent cikkében. Most azt mondja, az ellenzőknek sem használt volna, ha megpróbálják megtorpedózni a kezdeményezést – nem jól vette volna ki magát, hogy az adakozás nyomán összegyűlt pénzből készített kopjafák az enyészeté lesznek... Mindenesetre érdemi egyeztetés nem volt az ügyben, hanem „jöttek a furcsa fiúk, és megcsinálták”.

Volt viszont valami, amit nem csináltak meg. Szerettek volna június 16-án, a „hivatalos” szertartás után egy másik demonstrációt szervezni, hogy felhívják a figyelmet az őket zavaró, a ceremóniával, az újratemetéssel kapcsolatos ellentmondásokra. Végül ez nem jött össze. Ha sikerül, vajon másként tekintenénk ma arra a napra? „Nem. Akárhogy is röplapoztunk, akárhogy is foglalkozott ezzel a témával a Szabad Európa Rádió – legfeljebb ötszáz ember jött volna el. Fontos demonstráció lett volna, de mindenféle igazi hatás nélkül”, így Pálinkás Szűcs.

Az inconnusöknek egyébként főként az nem tetszett, hogy a kommunisták még ezeket a felemelő pillanatokat, a forradalom örökségét is saját képükre formálnák, kisajátítanák maguknak. „Így is lett” – mondja az újságíró. Amikor arról kérdezzük,miben érhetők tetten az akkori folyamatok következményei, Pálinkás Szűcs Róbert elsőként azt mondja: Magyarország még mindig nem számolt le rendesen az ügynökkérdéssel. Hiányzott az a törvény is, amely kimondta volna, hogy a volt állampárt vezetői nem kerülhetnek még a parlament közelébe sem.

„Nem arra gondolok, hogy itt embereket kellett volna akasztani ’89 után, de azt azért tényleg el kellett volna mondani, hogy oké, idáig ti voltatok, most már nem ti vagytok, párszor most kimaradtok a dobásból.” Hogy ez nem így történt, annak szerinte egyenes következménye a mai közélet és a sajtó borzasztósága. Ha annak idején a sarkunkra állunk, ma nem fordulhatna elő, hogy Lázár János el tudja intézni, ki ne legyen főszerkesztő az Origónál – említi a portál blogokat szerkesztő Postr rovatánál dolgozó Pálinkás.

A művészcsoport tagjai világnézetileg is viszonylag messze sodródtak egymástól az évtizedek alatt, biztosan akad valaki, akivel már nem szívesen beszél – vetjük fel rosszindulatúan, mire Pálinkás cáfolattal felel: rengeteg évet lehúztak egymás mellett, az 1983–89 közötti időszakot tulajdonképpen 24 órában együtt töltötték, együtt dolgoztak, együtt laktak. „Az, hogy mit gondol ma a világról Bokros Péter, Molnár Tamás, Serfőző Magdi, Philipp Tibor vagy a többiek, egyáltalán nem befolyásolja a mi örök barátságunkat. Ritkán találkozunk, de mindig ugyanúgy örülünk. Volt rá kísérlet, hogy egymásnak ugrasszanak minket, de ez nem fog menni. Nem kell ugyanazt gondolnunk a politikáról – akkor sem mindig gondoltuk ugyanazt. Ez a barátság kikezdhetetlen.”