Kiderült, hogy az intézményrendszer átalakítását, ésszerűsítését agyonnyomta a menet közben kitalált államosítás, a lényegében egyetlen fejlesztési forrásként kínálkozó fejlesztési pénzek elérését pedig kétségessé tette a tehetetlenség.

Még Szócska Miklós kabinetjének külső tanácsadója, Gaál Péter, aki egyben a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Közszolgálati Kar megbízott dékánja, arról beszélt: a kormányzati programmá emelt Semmelweis Terv eredetileg nem az államosítással, hanem a jobb ellátás-szervezéssel akart eredményeket elérni. A rendszer átalakításában túl hangsúlyossá vált államosítás előnyei pedig később sem mutatkoztak: ugyanis hiába nem volt már önkormányzati tulajdonban a kórház, a rendszer átalakításákor a helyi érdekeket még így sem sikerült blokkolni. Így a szükségesnél kevesebb intézményt lehetett bezárni. Az sem teljesült, hogy az állami tulajdonú intézmények élére kompetens vezetők kerüljenek. S miközben a döntéshozói rendszer egységesítésén, bürokratikus szervezetén sokan, sokat dolgoznak, munkájuk  látványos eredménye, hogy a döntések lelassultak.

Gaál Péter szerint ebből az a tanulság, hogy egyáltalán nem baj, ha a még nem államosított járóbeteg-ellátás a kisebb közösségekben, az önkormányzatoknál marad. Hosszú távon ugyanis a közösségi egészségszervezés jelenthet megoldást az egészségügyi ellátás problémáira. Véleménye szerint 40-50 ezer lakosonként lehetne költségkímélő módon ellátásokat nyújtani. Szavaiból kiderült: ellátás-szervezéssel a praktizáló háziorvosok csoportja, a helyi szakrendelő és a területi kiskórház láthatná el a leghatékonyabban a betegeket.

Valószínűleg ezt ismerhették fel az önkormányzatok is, mert hiába adhatnák át a még náluk lévő 130 kisebb szakrendelőt az államnak, eddig mindössze tíz jelezte, hogy élne a lehetőséggel, a többiek megtartják maguknak. (A kórházak államosításával a járó beteg rendelők nagyobb része már a GYEMSZI-hez, azaz állami tuljadonba került.)        

Dózsa Csaba közgazdász, egyetemi docens az uniós források felhasználását vette górcső alá. Mint előadásából kiderült: a struktúraváltásra szinte egyetlen szóba jöhető forrásként fölhasználható 220-230 milliárdos uniós pályázati összegből 90-100 milliárd forint fölhasználhatósága bizonytalan. Mint fogalmazott, "hat éve az ablakban van a pénz, düböröghetnének a kórházfejlesztések", a pályáztatási rendszer anomáliái miatt azonban a kórházszektorban például csak a debreceni projekt fejeződött be. Az említett 90-100 milliárdra még a közbeszerzési pályázatokat sem sikerült kiírni. A regionális onkológiai projektek közül pedig csak a fővárosban az Uzsoki kórházét, illetve az onkológiai centrumot sikerült befejezni. Az egészségügyi közgazdász arra is figyelmeztetett, hogy az idei év az utolsó, amikor még új pályázati programokat lehet kiírni, ezen viszont csak azok számíthatnak sikeres bírálatra, akik már most kész fejlesztési tervvel rendelkeznek.

Az egészségügyben már megvalósult mintegy 336 milliárd forintnyi fejlesztés hasznosulásáról a Budapesti Corvinus Egyetem szakemberei készítettek elemzést. A pénz több mint felét a kórházak, ötödét a szakrendelők, nyolcadát az alapellátás költötte el, néhány százaléknyi forrás jutott a mentőkre, a vérellátásra, valamint egészségfejlesztésre is.

Kiss Norbert, a Corvinus egyetem munkatársa elmondta: nincsenek adatok, ami alapján meg lehetne mondani, pontosan mire is van szükség az ellátórendszerben, így a fejlesztéspolitika „a sötétben tapogatózva” próbál eredményes lenni. A források felhasználásánál a szakellátás célkitűzése az volt, hogy a betegek 20 percen belül érjék el az intézményt gépkocsival – ez mintegy 310 ezer ember számára lehetséges. Korábban mintegy kétmillió ember számára volt hosszabb ennél az elérési idő. A tömegközlekedés menetrendjét viszont nem sikerült összehangolni a rendelési időkkel.