A képen, amely alighanem örökre bevonul a történelemkönyvekbe, mint külügyminiszter látható, amint osztrák kollégájával, Alois Mockkal 1989. június 27-én a világ szeme láttára átvágja a „vasfüggöny” szögesdrótját. Utólag persze akadnak sokan, akik szerint egyetlen nagy hazugság volt az egész, mint maga a kelet-európai rendszerváltás, mert tény: a valóságban akkorra már felszámolták a műszaki határzárat, kivéve egy tízméteres szakaszt, amely így már „csak” mint jelkép vonulhatott be a világ emlékezetébe.

Ezt a jelképet pedig máig sokan irigylik nemcsak Horn Gyulától és az akkori politikai vezetéstől, de általában is a rendszerváltó baloldaltól. Mert ez a „csak-jelkép” volt a közvetlen bevezetője a szeptember 10–11-i határnyitásnak, a sírva-nevetve szabadságba menekülő keletnémet (a hangsúly a keleten van) „turisták” áradatának, főképp pedig a német egyesítésnek, amely a berlini fal után már nagyon is konkrétan lebontotta a második világháború utáni kétpólusú világot.

Horn talán túlfűtött ambíciója miatt, talán mert a többieknél jobban megértette a szimbólumok erejét – hátrahagyva politikustársait – szinte egyedül vonult be ezzel a rendszerváltozás közemlékezetébe, pedig aligha volt könnyű dolga. Sem ő, sem pedig politikusnemzedékének kiemelkedő tagjai nem a Páneurópai Piknik vagy a határnyitás pillanatában értették meg, hogy éppen a pártállam, sőt: a „létező szocializmus világrendszere” bukásának utolsó napjait formálják. Hiszen csaknem hatvanéves már ekkor, szokatlan kor ahhoz, hogy az ember addigi életéből tudatosan egy teljesen más világba lépjen át egyetlen pillanat alatt. Az a pillanat nála is évtizedekig tartott, s semmi sem predesztinálta arra, hogy eddig a pontig elérjen.

Hihetetlen szegénységben nőtt fel, hogy aztán kőkemény pesti vagány múltjával, szinte eszement elszántsággal a kádári pártapparátus, aztán a külügy legmagasabb polcaira jusson, s végül, a rendszerváltás után a szocialista párt elnökeként, 1994 és 1998 között beüljön a miniszterelnöki bársonyszékbe. Már ekkor elhalmozva külföldi elismerésekkel, ám később, 75. születésnapján, megtagadtatott tőle hazájának magas kitüntetése. Mert 1956-ban karhatalmista volt. Pufajkás, mert a pufajkások pufajkát hordtak.

„Huszonnégy éves korában kétségkívül tévedett, a rossz oldalra állt” – mondta Lendvai Ildikó 2007-ben. „Semmi olyat nem tettem, amit meg kellene tagadni” – mondta a parlamentben Horn még a kilencvenes években az őt támadóknak. Tény: karhatalmista múltjával ő maga sem tudott mit kezdeni, tény, hogy annak részletei máig tisztázatlanok, tény, hogy eddig nem került elő egyetlen olyan dokumentum sem, amely terhelő adatokat tartalmazna rá nézve. Részletek híján pedig sem a szerecsenmosdatás, sem a besározás nem vezet sehová, de mindez jelkép. Jelképe az ország és a történelem történelmietlen viszonyának.

Politikusként a kor terméke volt, azé a koré, amely a pártközpont folyosóin kitanította a még ellenfelei által is elismert taktikázás minden részletére, a politikusi dörzsöltségre, azé a koré, amely – talán a szocializációja miatt – nem tudta lecsiszolni sokszor nyers, sokszor igazságtalan szókimondását, amelyet a lakossági fórumokon oly szívesen tapsolt meg a „népnyelvre” mindig vevő hallgatóság.

Azé a koré, amelynek ideológiai lózungjaiban – s ebben sem volt egyedül – ötvenéves korára már biztosan nem hitt. A szemének, a valóságnak hitt inkább, amely aztán arra vezette, hogy a párt első emberének szemhunyásával – a „testvérállamok” erős morgása közepette – mind szorosabb kapcsolatokat ápoljon a nyugati szociáldemokráciával. Persze, hogy ebben sem volt egyedül. De ott volt, és nem éppen a leghátsó sorokban.

Talán a liberalizmus ellenszenvével kísért nyugat-európai szociáldemokrata gyakorlatban hitt erősen a „létező szocializmus” bukásakor, a békés rendszerváltáskor, amikor 1989-ben az MSZP egyik alapítója, majd erőszakosan taktikázva, elnöke lett. Ez a horni dac kellett neki a párt újjászervezéséhez, amelyben kimagasló érdemeket szerzett. Egy olyan időszakban, amikor az MSZMP örökségének súlya nagyobbnak bizonyult a megújulás ígéreteinél, s a baloldal éppen elveszítette társadalmi hitelét, amikor az 1990-ben megválasztott első szabadon választott parlamentben karanténba zárták a szocialistákat. Pártjával együtt viselte e megvetést, hogy aztán négy év múltán elsöprő győzelmet arasson, s kormányfő legyen.

A harmincszázalékos infláció, a privatizáció, a kétoldalú alapszerződések, a koalíciós partner szabaddemokratákkal folytatott, sokszor ellenszenvből fakadó csetepaték, s a tétován igenelt, azóta a jobboldali ellenzék által ezerszer elátkozott, valójában az országot a kátyúból kihúzó Bokros-csomag korántsem hibátlan, de mára már irigyelt korszaka ez.

1998-ban a képernyőn már avíttnak tűnt, ami még talán a Kádár-korszak nosztalgiájaként is négy évvel korábban hatalomra segítette, talán belül túl magabiztos is volt: a feltörekvő Orbán Viktor akkor még vele szemben frissnek tűnő új-jobboldalisága legyőzte. Hátrébb lépett ugyan, de nem vonult vissza teljesen: két évig frakcióvezető-helyettes, s egészen 2010-ig tagja a parlamentnek, 2003-ig a Szocialista Internacionálé kelet-európai alelnöke.

2007. szeptember 16-án mind súlyosabbá váló betegségével kórházba került, az Állami Egészségügyi Központban ápolták, azóta nem szerepelt a nyilvánosság előtt.

Szerencsés volt: pályafutása ritka korszakon ívelt át, akkor tölthette be a legmagasabb döntéshozói posztokat, amikor a világ éppen nagyot fordult. Az pedig már nem szerencse volt, hogy a politikusi törpék közül messze kiemelkedett, s halálával most a magyar történelem egyik kiemelkedő alakját veszítettük el.

1989. június 27. Horn Gyula és Alois Mock, határátvágás