'Egyre csak jön a víz felfelé...' - Komárom várja az áradást
Mintha már a műanyag evőeszközt is alig bírnák emelni:
– Tegnap nyolc órán át lapátoltuk a homokot, ma meg már korán reggel itt voltunk, azóta töltjük a zsákokat. Kemény munka ez – mondja két falat között az egyik önkéntes csapat „vezetője”, Vizeli Csaba, s fáradtan, de eltökélten teszi hozzá: – Most viszont nem lehet megállni pihenni. Nyomni kell a melót. Kulcsfontosságú, hogy elegendő zsákot továbbítsunk innen.
Nem túloz a férfi: a város központi részén, a Duna partján kialakított depónia valóban a térség árvízvédelmi rendszerének „lelke, motorja.” Itt halmozzák fel a homokot, amit aztán önkéntesek százai lapátolnak zsákokba. A zsákokat aztán ugyanitt tehervonatra pakolják, hogy a folyó mentén vezető pályán gyorsan eljuttathassák az erősítésre szoruló – sok helyütt közúton nem, vagy csak nehezen megközelíthető – védvonalakhoz.
– Ha itt megállna a munka, akkor a térségben sehol nem tudnák erősíteni, magasítani a gátakat. Ez esetben pedig lényegében a meccs kezdete előtt nyerne a Duna – fogalmaz egy, a munkára szintén önként jelentkező helybeli.
A távolról felbolydult méhkasnak tetsző – valójában azonban feltűnően jól szervezett, hatékonyan működő – depóniában nemhogy megállna a munka, mintha csak percről percre jobban felpörögne. A teherautók óraműpontossággal szállítják a helyszínre a homokot, amit az emberek precíz váltásokban lapátolnak zsákokba, hogy más egységek már hajítsák is a vasúti kocsik platójára. Az itt megrakott szerelvényeket az utóbbi napokban szinte kivétel nélkül Komárom szőnyi városrészébe indították. A vízügyi szakemberek szerint ugyanis ez a mélyebb fekvésű, nem egészen öt kilométer hosszú településrész a „gyenge láncszem” a térségben. A Duna mellett vezető vasúti töltés mögött ráadásul egymást érik a védendő „objektumok”: meg kell óvni lakóházak százait, üzletek tucatjait, és az itt működő Selye János Kórházat. A védekezést nehezíti, hogy a védvonalat közvetlenül a Duna partján a vasúti sínek mellett kellett kialakítani, emiatt pedig a veszélyes szakaszon önkéntesek nem, csak katonák dolgozhatnak. Ők azonban éjjel-nappal, megfeszített erővel helyezik el – a vízügyi szakemberek terveinek, utasításának megfelelően – a Rákóczi rakpartról küldött homokzsákokat.
– Jó gát ez. Szerintem bírni fogja – már-már szeretettel mondja ezt a figyelem középpontjába került szőnyi nyúlgáton lépkedve a vízügyi igazgatóság Nyíregyházáról érkezett szakembere. A gát egyik oldalán a Duna hullámai nyaldossák a zsákokat, a másik oldalon pedig szinte lépésben halad el a vonat, hogy ne keltsen a gátat veszélyeztető rezgéseket. Amint a szerelvény elhalad, a férfi – aki a nevét nem árulja el, csak annyit mond, elég annyi, hogy önként, az elsők között jelentkezett munkára – azzal folytatja: – Most 830 centiméternél várják a tetőzést, a gát pedig, ha az utolsó sort is ráépítjük, 880-ig véd. Az állékonyságával sem lesz baj. Néhány helyen volt ugyan kisebb szivárgás, de ott megerősítettük a vonalat.
– Bírnia kell a gátnak, különben mindent elönt a víz. Éppen ezért felesleges is lenne házanként védekezni. Az értékeket felhordtuk a nappaliba, mást nem nagyon tettünk – fogalmaz egy, a vasúti sínek közelében álló ház tulajdonosa, s aggódva teszi hozzá. – Elképesztő munkát végeztek az emberek, masszívnak tűnik a nyúlgát. Csak hát ne látnám, hogy óráról órára, egyre csak jön a víz felfele, mintha soha nem akarna elfogyni az utánpótlása.
Óvatosan bizakodó a Selye János Kórház igazgatója, Ferencz Péter is:
– Péntek délben a szakemberek úgy vélték, nem lesz baj. Ennek ellenére természetesen felkészültünk a legrosszabb forgatókönyvre is. Az alagsorból felvittük az emeletre az értékes műszereket, bútorokat, és személyre szóló evakuálási tervet dolgoztunk ki. Ha szólnak, hogy menni kell, akkor a mentőszolgálattal együttműködve rövid idő alatt más kórházakba szállítjuk az intézményünkben lévő hatvankét beteget.
Komárom polgármestere, Molnár Attila a péntek kora délután látottak alapján úgy véli, hogy a kritikus 4,6 kilométer hosszú szőnyi szakaszon képesek lesznek „megfogni a vizet.”
– Szombaton és vasárnapra virradóan lesz a legfeszültebb a helyzet, hiszen akkora jósolják a tetőzést. Igazán nyugodtak pedig akkor lehetünk majd, ha a víz visszahúzódik a vasúti töltéstől. Addig teljes készenlétben állunk.
Noha a polgármester szerint a gát megóvja a településrészt, van „b-tervük” is arra az esetre, ha bekövetkezne a legrosszabb. Ekkor életbe lépne az a vészforgatókönyv, amit Orbán Viktor miniszterelnök is ismertetett egy korábbi sajtótájékoztatóján. (A kormányfő pénteken több helyen is megtekintette a térségben a védekezési munkálatokat.) A vészterv szerint a térségből 11500 embert kellene kitelepíteni. Hogy erről is szót ejt Molnár Attila, nyomatékosan kéri, „a vésztervekről tényleg csak vésztervként” írjunk, nehogy pánikot keltsünk, mert már így is sok a rémhír a városban:
– Egészen abszurd és alaptalan pletykák is lábra kaptak, s ez rettenetesen veszélyes. Bár a lakosság nyugodt, fegyelmezett és rendkívül együttműködő, azért természetesen sokan aggódnak. Ilyenkor pedig elég egyetlen otromba, felelőtlen, hazug hír, hogy változzon a hangulat. Jól jellemzi a helyzetet az, hogy a város központjában, a Duna közelében, de biztonságos helyen lévő áruháznál homokzsákokat kezdtek pakolni. Hamar kiderült, hogy csak egy elektromos berendezést próbáltak így védeni a talajvíztől, de így is több rémült telefonhívást kaptam...
A szőnyi védvonal mellett feszült a helyzet a Komáromtól alig tíz kilométerre lévő Dunaalmáson is, ahol egy amúgy ártalmatlan „patakocska” veszélyeztethet házakat. Az Által-ér vizét ugyanis visszaduzzasztja a Duna, az így kiöntő vizet kell az itt dolgozóknak kordában tartaniuk, irányítaniuk. A homokzsákot pakolók között van a helybeli Fogarasi László:
– Itt az otthonom néhány száz méterre – mutat a közeli házsorra a feleségével, fiával élő férfi. – A bútorokat felhordtuk az emeletre, a csirkéket, tyúkokat elvittük ismerősökhöz, és összeraktuk néhány táskába a legértékesebb dolgainkat, iratainkat, hogy ha menni kell, haladéktalanul indulhassunk. Amikor mindezzel elkészültünk, rögtön jöttem segíteni a többieknek.
A helybeliek és a sorra érkező önkéntesek a vízügyi szakemberek utasításai alapján a patak házak felőli oldalán emeltek nyúlgátat.
– A patakot nem tarthatjuk a medrében, csak annyit tehetünk, irányítjuk, merre áradjon ki. A gát elég erős lett, így pedig végül a számításaink szerint a túloldalon, a földekre ömlik a víz. Egyelőre tehát rendben halad a védekezés, de azért résen kell lenni. Akadt már néhány szivárgás és buzgár, óvatosnak kell lennünk, hogy a gát viselje a Duna felől érkező fokozatosan növekvő nyomást – összegez az önkéntes Kállai István, aki kéri, írjuk le, a Magyar Turul Mentőegység egyik tagjaként dolgozik itt.
S hogy megemlíti szervezetüket, szükségesnek érzi hozzáfűzni: mentőegységük nevében nem valamiféle politikai irányzatra utal a Turul, hanem a tatabányai székhelyükre.
– Ezt már csak azért is fontos elmondani, mert az elmúlt napokban akadtak már ebből problémák – mondja Kállai István. – Csütörtökön a Nyírségből érkeztek ide önkéntes roma fiatalemberek, hogy segítsenek a védekezésben. Amikor pedig meglátták pólómon a turulos feliratot, megrettentek kissé, hogy valami szélsőjobbos gyülekezetbe csöppentek. Már épp megnyugodtak, hogy nincs mitől tartaniuk, amikor erősítést kaptunk, újabb fiatalok érkeztek, árpádsávos karszalaggal a kezükön. Na, mondom magamban, szép kis csapat lett a miénk!
– És mi történt ezután? – kérdezzük a férfit.
– Az égvilágon semmi. A roma fiú beállt a szélsőjobbos srác mellé, és együtt lapátoltak. Olyan szorgalmasan, keményen dolgoztak, mint a hangyák. Néztem is őket sokáig, titokban még egy fotót is készítettem róluk. Közben pedig azon gondolkodtam, miért csak a legnagyobb vész idején tudunk összefogni, normálisan élni.