Egykori üldözője a whiskysről: "Egy fantomot kerestünk"
– Kedden szabadul a whiskys. Gondol még rá?
– Most, hogy a közeli szabadulásának hírére többen felhívtak ismerősök, ismeretlenek, de különben soha nem érdekelt különösebben, hogy mi van vele. Személyesen is csak egyszer találkoztam vele, mert már nem dolgoztam a rendőrségen, amikor elfogták. P. Gál Judit újságíró kért meg. Őszintén szólva bíztam abban, hogy volt kollégáim „a nyomozás érdekeire hivatkozva nem engedik a találkozót”, de engedték.
– Mi volt a személyes benyomása róla?
– Semmi extra. Nem lettünk barátok, nem éreztem iránta semmi különösebbet. Mondjuk azt az elvetemültséget sem láttam benne, aminek pedig meg kell, meg kellene lenni abban, aki fegyveres rablásokra adja a fejét. Nem véletlen ivott ő „akció előtt”. Józanul nem ment neki, voltak csúnya melléfogásai.
– A statisztika szerint a 25. rablását követte el, amikor Ön távozott a BRFK rablási osztályának éléről, és leszerelt…
– De a kettőnek semmi köze nem volt egymáshoz. Nézze, a rablások száma és a zsákmányolt összeg nagysága miatt nem mondhatjuk azt, hogy „Ambrus Attila nem volt egy nagy szám, csupán a média tette azzá”. Ez így nem lenne igaz, szakmailag sem, és egyébként sem. Más kérdés, hogy akik az átlag bulvárhír-fogyasztóknál jobban ismerik a whiskys történetét, pontosan tudják, hogy nem egy esetben csak a szerencséjének köszönhette, hogy kicsúszott a kezeink közül. Sőt, egy alkalommal kis híján meglincselték.
– Elnézést, egyszer, kétszer, akár ötször is lehet valakinek szerencséje, na de harmincszor?
– A kezdetekben történt, hogy egy rablásakor rátámadtak. Kiverték a kezéből a pisztolyt, és többen ütni-rugdosni kezdték. Ha támadói kicsit elszántabbak, vagy keményebbek, a kórházi ágyon vettük volna őrizetbe. Már a földön volt, és kereste a menekülés lehetőségét, amikor a rablótámadását meghiúsítók „engedtek a szorításból”. Ambrus ekkor előkapta a bokájára erősített tartalék pisztolyát. Érthető okok miatt mindenki visszakozott, így sikerült kereket oldania. Egy másik alkalommal sikerült kimatekozni, hogy melyik bank lehet majd a következő célpontja. Megbeszéltük a környék kocsmárosaival, hogy mi a teendőjük, ha Ambrus feltűnik náluk. Nos, a mi emberünk kicsit benézte a dolgot. Órákig ült pár méterre tőle Ambrus Attila parókában, mégsem kapcsolt. Az akció végül dugába dőlt, igaz, de így aznap a whiskys sem rabolt legalább bankot.
– Mi volt a whiskys sikerének a titka? Másképp fogalmazva: mi volt az önök sikertelenségének a titka?
– Ismeretlen volt. Semmilyen nyilvántartásba nem szerepelt, nem volt sok barátja, főleg nem olyanok, akik tudták, hogy miből él olyan jól, vagy legalábbis lényegesen jobban, mint legális jövedelmeiből tehetné. Mellesleg a barátai sem szerepeltek egyetlen nyilvántartásban sem. Egy fantomot kerestünk, akiről csak azt tudtuk, hogy előbb vagy utóbb valahol Budapesten vagy a környékén újra rabolni fog. Abban bíztunk, hogy egyszer hibázik, és akkor lebukik. Kezdetben, ez talán ismert, egyedül dolgozott, később másodmagával. Kétszeres esély arra, hogy hibázzon, gondoltuk. Végül is, bejött. Bár akkoriban még pólókat is lehetett kapni BM: whiskys felirattal, alatta pedig, mint egy futballmeccs eredménye, hogy hány nullra vezet a rabló (az első elfogása után megjelentek a BM:whiskys 1:27, majd a második után a 2:30 feliratok is, de abból már csak kevés). Mindenesetre tízegynéhány börtönben töltött év után aligha élhette meg győzelemként a 2:30-at…
– A témával foglalkozó közvélemény egy része minden jel szerint whiskys-párti volt. Ön szerint mi volt, mi lehetett ennek az oka?
– Nem tudom, nyomozó voltam, ez pedig egy olyan társadalom-lélektani kérdés, amihez nem értek. Bár osztom azoknak a véleményét, akik úgy vélik, megérne, bár inkább már csak megért volna egy alaposabb elemzést, hogy miért állt így az eseményekhez a közvélemény egy (ki tudja mekkora) része. Egyfelől nyilván ez egyfajta üzenet volt, részben bizonyosan nekünk, részben talál a feletteseinknek, a politikának, nem tudom. Másfelől, sokan tájékozatlanságból voltak whiskys-pártiak. Nem kevesen vannak, akiknek ma is meggyőződésük, hogy Ambrus Attila soha nem lőtt emberre. Ez azonban nem igaz. Egy kollégám fejétől pár centire ment el egy golyója, aligha rajta múlt az élete. Persze ő is kapott, egy alkalommal elrabolt egy autót, rálőttünk, mi sem sokkal találtunk mellé…
– Ön szerint Ambrus megjavulhatott a börtönben?
– Ha van egy csöpp esze, akkor felfogja, hogy számára ez a pálya lezárt, örökre. Az ő fizimiskájával jó ideig ügyfélként is bajos lesz belépnie egy bankba, s elég a legkisebb hiba, és neki annyi. Ráadásul már mindent tudunk róla, már nem tud még egyszer fantomként rabolni.
– Akkor se, ha alaposan felkészül, mindent gondosan megtervez?
– Akkor sem. De mondja már meg, mit kellett akkoriban egy rabláson olyan fenemód megtervezni? Bement a bankra, ráfogta a fegyvert valakire, és követelte a pénzt, amint tudott, elfutott. Hogy mindig más parókát húzott – ez ma már kevés lenne. Több helyen olvastam, hogy kiszámolta, mennyi idő alatt ér riasztás esetén a bankhoz a rendőrség… Szerintem ezt annak idején mi magunk sem tudtuk volna megmondani. De még csak megsaccolni sem. Ez is csak egy a whiskyst körüllengő legendák közül. De a lényegen ez sem változtat: ő egy rabló, egy említést érdemlő rabló, de nem több. Nem mellesleg lebukott, s tízegynéhány évet ült.
– Érez némi elégtételt, végül is egyszer az Ön hasonmásaként rabolt?
– Semmi személyes nem volt ebben részemről. Mondhatnám, ez is csak egy munka volt a sok közül. Lehetséges, ha akkor több segítséget kapunk, és kipróbálhatunk néhány akkor még újdonságnak számító módszert, például a profilaktást, hamarabb elkapjuk. Lehet, hogy nem. Ez már történelem.
