Tavaly ősztől napról napra egyre több illegális migráns – köztük rengeteg kisgyerekes koszovói albán család – lépte át a schengeni határt Mórahalom és Ásotthalom térségében. Amint az EU területére értek, menedékjogot kértek – sokan először az ásotthalmi mezőőröktől. Világos volt, hogy többségüket a hazájában nem a származása, vallása, politikai nézetei miatt fenyegeti veszély, hanem azért, mert Koszovó segélyekből fenntartott, életképtelen állam, amelynek gazdaságát és politikai intézményeit korrupt szervezetek tartják hatalmukban.

Koszovói gyerekek várják szüleiket Ásotthalom közelében a szerb határnál 2015 februárjában Balogh László / Reuters

Aki nem akar vagy nem tud ezekben boldogulni – az ottani lakosság többsége –, joggal érzi úgy, hogy sem neki, sem gyermekeinek nincs ott jövője. 2013-ig a magyar kormány azt a gyakorlatot követte, hogy aki nem látszott politikai menekültnek, azt már az államhatárról visszakergették Szerbiába. Akiknek pedig sikerült menekültstátuszt kérniük, jó eséllyel bezárták, míg nem tisztázódott a helyzetük. Ez ellentétes volt az uniós joggal, de kényelmes Németországnak és más nyugat-európai célországoknak.

2013-tól Magyarországot kötelességszegési eljárással rákényszerítették, hogy hagyjon fel az „idegenrendészeti őrizettel”. Igaz, hogy nem sokkal ezután kitalálták az őrizetben tartás más formáját, de azóta mindenkinek lehetővé teszik, hogy menekültstátuszt kérjen, és nagyobb arányban biztosítanak az érintetteknek szabad mozgást. Addig évente egy-kétezer ember kért menekültstátuszt, 2015 januárjában már naponta ezerötszáz. A migránsok kisétáltak a menekültügyi hivatalból, és felszálltak a bécsi vonatra.

Ez addig tartott, míg Angela Merkel azt nem mondta magyarországi látogatásán, hogy nem engedhetünk be mindenkit az EU-ba. Orbán Viktornak ez kapóra jött. A Nyugatra tartó vonatokról leszedték azokat, akik menekültstátuszt kértek. Azóta naponta már csak 100-150 ember lép be a zöldhatáron. A többségük Afganisztánból, Szíriából, Észak-Afrikából indult, alig van már köztük koszovói. Bármennyit beszélnek is Magyarországon a menekültekről, valójában alig tudunk róluk valamit.

Azok az egyszerű emberek, akik személyes kapcsolatba kerültek velük, általánosságban mereven idegenellenesek, konkrét esetben kalácsot adnak az éhes kisgyereknek. Itt sincs sem pénz, sem munka, mondta ridegen egy idős riportalanyom. Aztán enyhültebben hozzátette: jó volna velük beszélgetni, megkérdezni, mi viszi rá erre őket – de sajnos egyik sem tud magyarul.