Kedves Csapat!

Életemben nem írtam még olyan nehezen szöveget, mint ezt a levelet most.

Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a lényeggel kezdem: a mai napon hivatalosan is jeleztem a vezetőség felé, hogy kezdeményezem munkaviszonyom felbontását az MTVA-val.

Ismertek jól mindannyian, hajlamos vagyok a szenvedélyes, néha (khm) túlzott érzelmi reakciókra. Ezt a döntést azonban most egy viszonylag hosszú és keserves, de higgadt gondolkodás előzte meg. És egyáltalán nem gondolom, hogy bármelyikőtök is meglepődik majd.

Hiszen veletek együtt harcoltam végig az elmúlt másfél évet. A saját bőrötökön tapasztaltátok, hogy mennyire megnehezíti, egy idő után pedig ellehetetleníti a minőségi kreatív munkát az intézményi kiszámíthatatlanság, a koncepciótlanság, a szakmaiatlan döntések, a vezetők közötti, számunkra áttekinthetetlen harcok, a kapkodás. Mennyire megingatja az ember szakmai és személyes önbizalmát a sok egymásnak ellentmondó elvárás, a kavarás, a működésképtelen belső kommunikáció, az állandósult bizonytalanság.

Egyetlen mentsvárunk volt az elmúlt időkben: mi magunk. A műhely, amit mi alkottunk (szerkesztők, vizuális szakemberek, gyártás, PR, webesek, mindenki együtt) - a vitáink, a szabad beszélgetéseink, ötleteléseink, a közös munkánk. Megjegyzem, talán az utolsó ilyen jellegű alkotóközösség voltunk a házban. Jó volt veletek együtt kitalálni ezt a műsort, jó volt fejlesztgetni, tartalommal megtölteni a papírra vetett koncepciót. Még a kezdeti (nagyon, nagyon) nehéz időszak is jó volt, mert aztán együtt léphettünk át a saját árnyékunkon, dolgozhattunk még keményebben, és hozhattunk létre valamit, ami messze nem volt tökéletes, de a szívünket-lelkünket és minden tudásunkat beleadtuk. Amit egy idő után a vendégeink és a nézők is észrevettek - és értékeltek. Mi, így együtt megcsináltuk a műsort akkor is, ha csökkentették a költségvetésünket, akkor is, ha csak az adásfelvétel előtt nagyon rövid idővel érkezett meg a hivatalos megrendelő, akkor is, ha újra és újra nekünk kellett alkalmazkodni más produkciókhoz, miközben folyamatosan összehasonlítottak minket olyan műsorokkal, amelyek sokkal több pénzből és sokkal kiszámíthatóbb körülmények között készültek. Köszönöm nektek, hogy nem kellett szégyenkeznünk az összehasonlítás során...

A szerkesztői csapatot fokozatosan, és szakmailag abszolút indokolatlan módon mára közel a nullára csonkolták (összeszámoltam: a másfél évvel ezelőtti indulás óta öt embert rúgtak ki és hármat helyeztek át tőlünk máshová, ketten pedig, nem függetlenül a házban uralkodó körülményektől, külföldre "menekültek". A szerkesztőségi műhelyben mára rajtam kívül "biztos" helye egyetlen riporternek maradt, aki a sorozatos ígérgetés ellenére még mindig máshová tartozik szervezetileg). Így nem lehet dolgozni, mert a nézők, akik igenis a legfontosabbak ebben az egész káoszban, amit közmédiának hívnak, ennél sokkal többet, jobbat érdemelnek.

Tudjátok jól, hogy a címzettek (tehát nem csak a szerkesztők!) közül mindenkiért egyesével és együtt is átmentem a falon, ha kellett. Beleálltam konfliktusokba, vitatkoztam, emaileket írtam, találkozót kértem, értekezletet kezdeményeztem, ígéreteket sajtoltam ki és hajtottam be (több-kevesebb sikerrel) - küzdöttem, ameddig az erőmből futotta. De az erőm elfogyott. Ne haragudjatok, elfáradtam.

Két évvel ezelőtt egy hasonlóan nehéz döntés után, amikor eljöttem a Híradótól, azt gondoltam, hogy a politikát, a közéletet magam mögött hagyva és hermetikusan elzárva, lehet akár ebben a házban is "új életet kezdeni". Létre lehet hozni egy olyan műsort és mögötte egy olyan csapatot, amely szakmai alapon szerveződik. Ahol mindenki sajátjának érzi a feladatot, és elég lesz, ha beleadunk mindent, amink van. Azt hiszem, naiv voltam. My bad.

Gyárthatnék most saját magam számára B és C tervet, kifarolhatnék óvatosan ebből a műsorból, berendezkedhetnék arra, hogy ellébecolgatok a házban még pár évig kevés, vagy semmi munkával sok pénzért (erre is van példa, tudjátok). De ez egyrészt nem az én stílusom, másrészt pedig itt és most ki kell mondani hangosan és egyértelműen, hogy a további kompromisszumok szakmailag és emberileg vállalhatatlanok. Ez pedig azt jelenti, hogy egyetlen tisztességes út áll előttem: véglegesen lezárni az elmúlt 10 és fél évet. Ennyi volt, vége van.

Mindenkinek köszönöm, hogy velem tartott akkor is, amikor nem volt az még olyan kifizetődő dolog, meg akkor is, amikor már volt okunk büszkének lenni arra, hogy melyik műsorban dolgozunk mi így együtt.

A legjobbakat mindenkinek. Tényleg. És ne veszítsük szem elől egymást, mert talán majd egyszer még valamikor... valahol...

Vigyázzatok magatokra,

K