Kádár-kori közélete eleve a lázadó egyezkedés kétértelműségével kezdődött. A forradalom utáni internálással és az abból kiszabadító beszervezéssel. Minden jel arra mutat, hogy titkosszolgálati pályafutását is a lázadó egyezkedés jellemezte.

A '60-as, '70-es évek Csurkája a körúti, urbánus közönség és a bohém, belvárosi értelmiség körében népszerűségre ítélt író és társasági gócpont. Szellemes, kellemes, közhelyes, nem teljesen ártalmatlan, de nem is túl veszélyes társadalomkritika – ez jellemezte életművének középvonalát. Ebből emelkedtek ki a tehetetlenség, a külső-belső leláncoltság drámái, az értelmiségi lét tökéletes ellehetetlenüléséről, megdermedéséről, az önpusztításban és az önáltatásban való elsüllyedéséről szóló művei, a Ki lesz a bálanya? a Házmestersirató és a Deficit. Ebből lógtak ki a másik irányba a kádári békekornak hódoló, ravasz írások, mindenekelőtt a Moór és Pál (színpadon: Döglött aknák), mely arról szól, miképp veti ki magából a megbékítő, józan jelen a múlt reakciós és szektás árnyait...

A nyolcvanas évekre elpárolgott a kádári status quóval való kiegyezés kényszerének és értelmének a hite. Csurka viszonylag korán és látványosan kiszállt a „nemzeti közmegegyezésből”. Az ellenzék 1985-ös monori találkozóján rendszerellenességben senki nem tett túl rajta. A kádárizmus utolsó éveiben az ennek megfelelő retorziók is elérték, az ennek megfelelő ellenzéki szolidaritásban is része volt.

Csurkából ekkorra kiszállt a történelmi tehetetlenség érzete, melyről legjobb művei szólnak. Aktivizálódott a magával hozott szellemi örökség. A sajátosan és kizárólagosan magyar harmadik út képzete. Erről a létezhetetlen útról, az új tehetetlenség, az új terméketlenség útjáról Csurka a későbbiekben már soha nem tért le.

A harmadik útnak voltak korábban a magyar szellemi életben nyugatos és érvényes társadalmi reformeszmékkel összekötött változatai is, de Csurkának ezekhez már nem volt köze. A „magyar út”, amiről első önálló mozgalmát elnevezte, minden világrendszerrel szemben, minden világrendszeren kívül álló nemzeti alternatíva lenne, ha lenne ilyen, s a tartalmáról ezen túlmenően semmi nem tudható. Aki következetesen halad előre ezen a nem létező úton, minden létező világrendszer és világirányzat képviselőjét idegennek, magyarellenesnek – egylényegű ellenségnek érzékeli. Ez az egylényeg a mi régiónk történelmi hagyományai szerint csak zsidó lényeg lehet.

Nincs más szentség, mint a nemzeti érdekek, nincs, amit a nemzeti érdek szolgálata meg ne engedne, ezt Csurka élete utolsó két és fél évtizedében számtalanszor kifejtette. Ebből következően Csurkának sem szövetkezésben, sem támadásban, sem alul-, sem felülfogalmazásban, sem szerecsenmosdatásban, sem rágalmazásban gátlásai nem voltak. A maga hatásos, lendületes irályával, kombinatív készségével, meggyőződéses, tehát hiteles gátlástalanságával minden bajt, mindenki baját magyar bajként tudta szembefordítani a világgal. Ez volt az ő hatásának a titka. Ez a hatás a '90-es évek elején, az átmenet nagy megrázkódtatásai idején rendkívül erős volt, és úgy gyöngült el, ahogy Csurka pozitív ajánlatának üressége és politikusi képességeinek korlátozottsága manifesztálódott.

Miután minden politikailag hatóképes erő valamilyen világrend logikája szerint cselekszik, s miután a nemzet legfőbb ellenségeivel csak hatóképes erőkhöz csatlakozva lehet fölvenni a harcot – Csurkának voltaképpen mindenki potenciális szövetségese és ellensége volt. Mindenkivel egyezkedhetett, mindenki ellen lázadhatott. És valóban. Csurka mindenki ellen és mellett kiállt a demokratikus ellenzék liberális köreitől kezdve, az MSZMP népfrontos „reformszárnyán” keresztül az antalli MDF-ig, a Jobbikig és a Fideszig. Szinte mindenkit fölvállalt harcostársként, akit előbb vagy utóbb a nagy nemzetközi összeesküvő-hálózat legveszélyesebb, legmagyarellenesebb osztagaként leplezett le.

A stilisztikai és politikai gátlástalanság együttesen oda vezetett, hogy Csurka a fajgyűlölet legszélsőségesebb változataival állt jelentős politikai erők rendelkezésére, így segített marginális szélsőségeket a margón belülre.