Cigánykérdés: nem merünk a dolgok mélyére ásni
A romák esélyei tovább romlottak. Falun, a mélyszegénységben élők körében felütötte a fejét a slumosodás. Egyes vidéki településeinken gyakorlatilag megszűnt a törvény és a törvényesség. Ennek fő oka, hogy nincs munkalehetőség, és semmilyen perspektíva nem adódik az ott élők számára. A válság ezeket a településeket és az ott élőket sújtja a legjobban. Ha az ember elmegy ezekbe a falvakba, tömegével lát tizen- és huszonéves erős fiatalembereket az utcán lődörögni – hát ne csodálkozzon senki, hogy nő a roma fiatalok között az agresszió, és hogy az ott élők, különösen az idősek, félnek – fejti ki véleményét Pikó András kérdéseire válaszolva az alternatív Nobel-díjas Bíró András a Haza és Haladás blog legújabb bejegyzésében.
Bíró szerint ezeken a helyeken a Jobbik használta sztereotípiákban sok empirikus igazság van. Azóta, amióta a Jobbik visszahozta és tömegesen elterjesztette a cigánybűnözés sztereotípiáját, az legitimmé és elfogadhatóvá vált a magyar társadalom többsége számára is – jelentette ki Bíró. – Ezért nyert polgárjogot a rasszista indíttatású cigánybűnözés jelző, ahelyett, hogy bűnöző cigányokról beszélnénk. Ezért etnicizálódott annyira a probléma, és azon már píszí diskurzussal, jóindulattal segíteni, attól tartok, nem lehetséges.
Az interjú igen érdekes módon kitér arra is, hogy mennyire hiányos az a szó- és kifejezéskészlet, melyet használunk a romák problémáival kapcsolatban. Beszélünk szegénységről, mélyszegénységről, mondja Bíró, de nem használjuk kategóriaként a kirekesztettség jelenségét, többek között azért sem, mert ezzel kikerülhetetlenné válna a probléma etnikai és emberi jogi aspektusainak egybekapcsolódása. Márpedig a mélyszegénységben élő romákra, szemben a nem roma sorstársaikkal, a rasszista alapú, etnikai jellegű kirekesztettség gyakorlata a jellemző. Ezt a helyzetet egy több évszázados megkülönböztetési gyakorlat alapozza meg, az intenzitása koronként változik, de ez beépült a magyar társadalom kollektív öntudatlanába, és ezt felerősítik azok az esetek, melyeket a rasszisták érvként, politikai fegyverként használnak. Ez ellen más és más okból, de védtelen a magyar többségi társadalom, és védtelenek a magyarországi romák is. Utóbbiak azért, mert nem alakult ki egy hiteles, a társadalmi és politikai képviseletük ellátására is alkalmas roma vezetőréteg. A cigány vezetők többségének egyszerűen nincs legitimitása.
Másrészt mélyebb is a baj – jegyzi meg Pikó interjúalanya –. Az öngyűlölő elemekkel tarkított szub-etnikai identitástudat továbbra is dominál a romák többségénél, míg a civil, összetnikai identitásuk csak húsz éve van épülőben. Ezek azok a témák, amelyekről tapasztalatom szerint nem lehet objektív, tárgyilagos vitát folytatni, már csak azért sem, mert mára végletesen beleragadtunk a „rasszista-píszí” paradigmába. Az ún. cigányszociológia a 70-es évek eleje óta nagyszerű, elismerésre méltó teljesítményt nyújt, de bizonyos szakmai korlátokon nem lépett túl, így az antropológiai aspektusokat kihagyja az elemzéséből, talán azért, mert akkor ki kellene lépnie diszciplínája, illetve a politikai korrektség kereteiből. Azonban a valóság a szociológiai és etnikai problémák szoros egymásba fonódásából épül. Az ezzel való szembenézéstől annyira fél a jóérzésű, píszí értelmiségünk, hogy lehetetlenné teszi a problémákat, akár konceptuális szinten is, komplexen módon vizsgálni, mivel hisztérikusan tart attól, hogy ily módon érvanyagot nyújt a rasszisták diskurzusának.
Értem, amit mond, jegyzi meg Pikó, de azokat is megértem, akik azzal érvelnek, hogy csak olaj lett volna a tűzre, ha tömegével mennek el romák Szögi Lajos temetésére.
Nem tudom – hangzik a válasz. – Bátorság és intellektuális becsületesség kell ahhoz, hogy az ember ne legitimálja azt, ami nem legitimálható.
Van egy másik félelem is – teszi hozzá a rádiós újságíró –, mégpedig az, hogy ha erőteljesen fogalmazzuk meg ezt az igényt a romák felé az olaszliszkai eset kapcsán, akkor ezzel párhuzamos és összemérhető történetté tesszük a romákat ért sorozatgyilkosságokkal. Márpedig nem tehetők azzá: az egyik egy indulati lincselés, ahol Szögi Lajost nem azért támadták meg, mert nem volt roma, míg a másik eset egy előre eltervelt rasszista gyilkosságsorozat, ahol az áldozatokat azért támadták meg, mert romák voltak.
Ez pontosan így van, egyetértek – mondja Bíró András. – De mégis, ezt az ügyet kihasználta a rasszista jobboldal, és társadalmi kommunikációjában úgy tálalta, mint egy specifikus cigány elkövetési módot. És ezzel szemben senkinek nem volt egyetlen szava sem! Stikában elfogadottá vált az előítéletteli diskurzus. De nem akarok igazságtalan lenni, könnyű nekem kibicként beleszólni, és tudom, roma és velük együtt érző értelmiségi barátaim irtózatosan nehéz helyzetben voltak. De mégis, a történet rávilágít szerintem arra, amitől alapvetően szenvedünk: nem merünk a dolgok, a jelenségek mélyére ásni, nincs tárgyilagos, minden szempontra nyitott közbeszéd, így aztán könnyen megesszük azt, amit a mindent fekete-fehérben látók megfőztek. Ez nem kiút.
Bíró szerint a magyar társadalom idioszinkráziájának mottójává vált a konfliktusok mindenáron történő elkerülése. De ezek akarva-akaratlan úgyis előjönnek, kikerülhetetlenül! – Engem a hideg ráz, amikor a roma integrációs programokról hallok, mert azt kérdezem: ki fogja ezeket megvalósítani? – jelenti ki a polgárjogi aktivista. – Ki az a nem roma tanító, állami alkalmazott, akik jóindulattal beleállna megvalósításukba, vállalva a konfliktusokat is? Ki lesz az a rendőr, aki érvényt szerez az igazságnak ahelyett, hogy büntesse a romát, mert nincs lámpa a biciklijén? Amikor Johnson idején a déli államok hatalmi struktúrája sűrűn ellenállt a fekete gyerekek iskolai buszozásának, akkor a kormány leküldte a katonaságot. Ha az államnak határozott álláspontja, politikája van, akkor érvényt akar és tud szerezni a törvénynek, egy rasszista helyi elittel szemben is. Ha másképp nem megy, az erőszak monopóliumával.
A teljes blogbejegyzés itt érhető el.
