Tettesek vagy áldozatok? A kissé kacifántos nevű Jövőképp – Fiatalok Magyarországért! Egyesület ezzel a címmel szervezett vitaestet a műszaki egyetemen. Az apropót az a nemrég megjelent dokumentumkötet adta (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban), amely eddig nem publikált szovjet dokumentumok – jegyzőkönyvek, korabeli vallomások, veszteséglisták – alapján számol be a keleti front hátországában elkövetett rémtettekről.

Ma már meggyőződéssel állapíthatjuk meg, hogy a horthysta magyar állam, illetve hadseregei az elfoglalt szovjet területeken 1941 és 1944 között népirtást követtek el – írta a könyv bevezető tanulmányában Krausz Tamás. Állítását megismételte az egyetemi fórumon: a Szovjetunió ellen gyarmatosító, népirtó háború folyt, és ebből – más nemzetek hadseregei mellett – a magyar katonák is kivették a részüket.

Kollektív bűnösség nincs. A cél az, hogy megtanuljunk együtt élni a történelmünkkel – jegyezte meg Krausz, aki választ keresett arra is, miért övezte hetven éven át „mélységes elhallgatás” a szörnyűségeket. Sztálin kezdetben „pszichológiai sokktól” tartva titkosította az iratokat, később a „szocializmus nemzetközi egységére” jelentett volna veszélyt a múlt felhánytorgatása. (Beleértve azt is, ami a Szovjetunióba hurcolt magyarokkal történt.) Egy ideig még a rendszerváltás és a Szovjetunió felbomlása után is az a szemlélet uralkodott, hogy „nem szülne jó vért”, ha az iratokat nyilvánosságra hoznák.

Álvita, hogy eredetiek-e a források. Akik ezt állítják, nem látták az eredeti dokumentumokat, nem tudnak oroszul – állapította meg Krausz, és többször odapiszkált a volt tanítványaként említett Ungváry Krisztiánnak, amiért a Népszabadságnak nyilatkozva egyoldalúnak minősítette a könyvet.

Tőkéczki László gyorsan egyértelművé tette, hogy nem fogja ízekre cincálni a kötetben közölt dokumentumokat. Elmondása szerint elég furcsa módon került a pódiumra, hisz „nem foglalkoztam soha szovjet történelemmel”. Úgy vélte, a vitát a XX. századi magyar történelemmel összefüggésben kell lefolytatni. Egy kis országnak erősen korlátozott a mozgástere. Példaként a holokausztot hozta fel. Tény, hogy Magyarországon sok, méghozzá elég sok antiszemita volt, „senki nem akar felmenteni senkit”. A zsidóság sorsa azonban Berlinben dőlt el, 1933-ban, azzal, hogy a nácik hatalomra jutottak.

Nem kétséges, hogy a magyar katonák között is voltak, akik háborús bűnöket követtek el – hangsúlyozta Tőkéczki. Szerinte a magyarságnak szembe kell néznie azzal, mi történt a megszállt területeken: az elhallgatások és hazugságok megbosszulják magukat. A bocsánatkérésnek is lehet értelme, leginkább akkor, ha kölcsönösségi alapon mások is megteszik.

A szóban forgó dokumentumkötet kiadását Tőkéczki fontosnak nevezte, de – tette hozzá – ha oda vezet, hogy a fiatal generációkban az amúgy is meglévő kisebbrendűségi érzést és a bűntudatot táplálja, akkor „kérdéseket vet fel”. Egyúttal kétségbe vonta azoknak a jegyzőkönyveknek a hitelességét, amelyek a magyar katonai vezetők ellen lefolytatott szovjet bírósági tárgyalásokat ismertetik.

Krausz erre kijelentette, hogy élete során rengeteg koncepciós per anyagát olvasta már, van összehasonlítási alapja. Ezekben az esetekben semmi nem utal rá, hogy kikényszerített vallomásokról lenne szó. Egyébként is: koncepciós pereket akkor szokás gyártani, ha nincs bűncselekmény.

Talán azért, hogy az este ne múljon el komolyabb vita nélkül, Krausz kifejtette: számára nem kérdés, hogy a második világháborúban a Szovjetunió a jó, Németország a rossz oldalt képviselte. Tőkéczki ellenben úgy ítélte meg, mindkét oldalon volt egy gonosz hatalom: „a szovjet állam ugyanolyan bűnöző állam volt, mint a náci állam”.

Mielőtt végképp elmerültek volna a szovjet és a náci rezsim mibenlétének taglalásában, a történészek visszakanyarodtak a magyar hadsereghez. Az egyik hozzászóló úgy érezte, fölösleges szaporítani a szót: „Nem érdemes erről sokat vitázni. Megtörtént, bocsánatot kell kérni. Ennyi.”