Közzétette az ENSZ Fenntartható Fejlődés Bizottsága a 2015-ös World Happiness Reportot, a világ boldogságindexét. A vizsgálatok során a „jóllétet”, annak szubjektív megélését mérték, olyan tényezőkön keresztül, mint az egy főre jutó GDP, a várható egészséges élettartam, a társadalmi támogatások elérhetősége, a döntéshozatal szabadsága a személyes ügyekben, illetve a korrupció elterjedtségének érzékelése.

Így is lehet – vidám magyarok egy nevetésterápia-foglalkozáson Teknős Miklós / Népszabadság

Egyik évről a másikra ritkák a nagy ugrások: aki tavaly boldogabb volt, idén is az. De a 2005–2007 között, illetve 2012–2014-ben mért eredmények között már számottevő különbségek vannak: a dél-amerikai országokban jelentősen javult az általános boldogságérzet, míg másutt, például Dél-Európában sokat romlott: a legtöbbet Görögországban. A lista szerint a legboldogabb ország Svájc, őket követi négy északi ország: Izland, Dánia, Norvégia és Kanada. A rangsor végén négy afrikai ország, Togo, Burundi, Benin és Ruanda, valamint a polgárháború sújtotta Szíria szerepel. Magyarország szomszédai a boldogságlistán: előttünk Görögország és Libanon, mögöttünk Honduras és Tádzsikisztán.

Az eredményekből is nyilvánvaló, hogy a magyarok boldogtalanabbak, mint amit az egy főre jutó GDP, vagy a hosszú ideje tartó béke indokolna. Kőrössy Judit, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének docense munkatársaival egyetemisták és középiskolások körében vizsgálta a boldogságérzetet. Az eredményekből az derült ki, hogy a fiatalok az átlagnál valamivel boldogabbnak érezték saját magukat. Arra a kérdésre azonban, hogy a magyarok mennyire boldogok, azt felelték: inkább boldogtalannak tekintik őket. Vagyis valószínűleg a közvélekedés is befolyásolja az eredményeket. Ha arra kérnek magyar embereket, hogy említsenek fontos történelmi eseményeket, akkor szinte mindig negatív történések jutnak az eszükbe. Kőrössy Judit szerint a pszichológiai beidegződéseket nehéz megváltoztatni.

Csepeli György szociálpszichológus a legfontosabb tényezőnek a társadalmi tőke, a bizalom, a normakövetés hiányát tekinti. Borzasztóan nagy nálunk az esélyek egyenlőtlensége: van egy szűk kör, amely különösebb teljesítmény nélkül túlfizetett, túljutalmazott, a társadalom széles rétegei azonban frusztráltak, mert bármit tesznek, nem kíséri pozitív visszacsatolás. A frusztráció agresszivitást eredményez. Bizalmatlanok vagyunk egymással, bizalmatlanok vagyunk az intézményekkel. Aki boldog, az sem vallja magát annak. Csepeli György szerint igazságos és tisztességes intézményekkel lehetne változtatni a helyzeten. De a jelenlegi intézményeink sem nem tisztességesek, sem nem igazságosak. Nagyon fontos lenne az iskolát megváltoztatni – nemcsak tényeket, hanem társadalmi ismereteket is kell tanítani. Például, hogyan kell kompromisszumot kötni, elviselni a másságot, megkülönböztetni a pozitív konfliktust a romboló konfliktustól.

Arra a kérdésre, hogy egy szerencsésen összeálló elit tudna-e változtatni, vagy a társadalom csak olyan elitet fogad el, amely maga is osztja ezt a negatív értékrendet, a szociológus Bruno Kreisky egykori osztrák kancellár példáját hozta fel: azzal az ígérettel választották meg, amit a társadalom akkor igényelt – ő azonban túllépett ezen, és megváltoztatta a posztfasiszta osztrák társadalmat.