A bemutatón megkérdezték, nem szemtelenség-e az egyházkritika, és meddig lehet elmenni a nyilvános bírálatokkal. Mire Werlen azt mondta: az egyház legelszántabb kritikusai a szentek voltak. Felidézte egy német bíboros szavait, aki a nyílt viták ellen azzal érvelt, hogy az evangéliumban sehol sem szerepel a dialógus kifejezés. Werlen viszont úgy gondolja, hogy az evangélium egésze párbeszéd, Jézus és az emberek dialógusa. Ám – tette hozzá megint kissé provokatívan – a bíborosi rang valóban nem olvasható az evangéliumban.

A különös szerzetes a vallási fanatizmusról azt írja: semmi köze a valódi hithez. „Fanatisták sajnos az ateisták között is vannak. A vallási fanatikusok inkább hasonlítanak az ateista fanatikusokhoz, mint vallási közösségük más tagjaihoz.”

Fotó: Marcali Gábor

Megkérdeztem Werlent, hogy a menekültáradat idején mi a katolikus egyház kötelessége, és mit gondol a migrációtól. Félti-e saját értékeit, hitét a keresztény egyház a muszlim vagy más vallásoktól.

– A keresztény ember jellemzője, hogy a másikra is egyenlő emberként tekint – felelte. – Aki fél az iszlámtól, az nem lehet eléggé keresztény. A köpenyét kettévágó Szent Márton sem kérdezte a koldust, mielőtt a ruhadarabot ráterítette volna, hogy muszlim, zsidó vagy pogány?

Majd elmesélt egy, a könyvében is szereplő jeruzsálemi történetet.

– Egy palesztin kisfiút láttam az utcán, a hóna alatt egy kaláccsal. Nem adhatok belőle, mondta a gyerek, a családnak viszem, de meghívlak vendégségbe, ott megkóstolhatod. Szívesen fogadtak. Arra gondoltam, mi történne, ha egy európai kisfiú hazaállítana egy vadidegen szírrel vagy palesztinnal.

A pannonhalmi Bencés Kiadó szerint a szerző a „kétes és eretnek külsőségekkel szemben a remény világos perspektíváját vázolja fel”. Könyve bátorító és profetikus.