Carl Bernstein nevét elsősorban amiatt ismerheti a magyar közönség, hogy a hetvenes évek elején a The Washington Post munkatársaként - Bob Woodward kollégájával - ő robbantotta ki a Watergate-ügyet, az amerikai történelem legnagyobb lehallgatási botrányát, ami végül Richard Nixon elnök lemondásához vezetett. A világhírű újságíró szerepét Dustin Hoffmann játszotta Az elnök emberei című filmben, miattuk sok ezren választották az újságírói pályát. Bernstein több könyv szerzője, a film alapjául szolgáló könyv társszerzője, továbbá Hillary Clinton életrajzírója.

A Watergate-ügy kirobbantásában játszott szerepéért számos díjjal jutalmazták, 1973-ban pedig a leleplező cikksorozatok nyomán a The Washington Post megkapta a Köz Szolgálatáért járó Pulitzer-díjat. Könyveivel, újságcikkeivel, tévériportjaival és kommentárjaival azóta is harcol a hatalmi visszaélések ellen. A Hay Fesztivál keretében Inotai Edit, lapunk munkatársa beszélgetett Bernsteinnel a budapesti Amerikai Nagykövetség, a Budapesti Corvinus Egyetem American Corner és az Alexandra Kiadó szervezésében, a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

Bernstein még 30 éves sem volt, amikor a Watergate-ügyön kezdtek dolgozni, és szerencsésnek érzi magát, amiért ilyen fiatalon ilyen meghatározó ügybe csöppent. "Már tizenévesen a Washington Starnál dolgozhattam, gyakorlatilag ott nőttem fel, így nagyjából mindent, amit az újságírásról tanultam, ott tanultam meg. Szinte gyerekként felnőtt dolgokkal foglalkozhattam, ami csodálatos dolog volt. Abban is szerencsésnek érzem magam, hogy a Watergate-ügy is fiatal koromban jött, ennek köszönhető, hogy két évig megszakítás nélkül tudtunk ezen az egy ügyön dolgozni". Visszatekintve, pályája során mindvégig a hatalmi visszaélések foglalkoztatták, erről szóltak cikkei, könyvei túlnyomó része is, ebben látja ma pályája meghatározó vonalát.

Ma is számos botrány kíséri az újságírók, médiumok lehallgatását, amerikai szövetségi nyomozók az elmúlt években több vizsgálatot is indítottak annak megállapítására, hogy titkos információk hogyan szivárognak ki a médiához. Holder igazságügyi miniszter 2012 júniusában két szövetségi ügyészt bízott meg azzal a feladattal, hogy állapítsák meg, hogyan kerülhettek be a médiába az Irán ellen folytatott elektronikus hadviselésről és a külföldön végrehajtott dróncsapásokról szóló információk, valamint az arra vonatkozó államtitkok, hogy Barack Obama elnök személyesen hagyja jóvá a Pakisztánban és Jemenben megsemmisítendő radikálisok listáját.

Nemrég derült ki, hogy az American Press hírügynökség munkatársait két hónapon át lehallgatta az igazságügyi tárca, de a líbiai Bengázi elleni terrortámadás kezeléséről kiszivárgott levelezések, vagy az újabb törvénytervezetek - amelyek szerint például az FBI lehallgathatná az interneten zajló kommunikációt -, vagy hogy az amerikai adóhatóság jobboldali szervezetekkel szemben indított célzott vizsgálatokat, arra engednek következtetni, hogy nem Watergate volt az utolsó az ellenzékkel és a sajtóval szembeni hatalmi fellépések sorában. A párhuzamokat firtató kérdésre Bernstein azt felelte, ezek a lehallgatási ügyek ugyanolyan szégyenletesek, mint a Watergate-ügy, mégis nagy különbséget lát "egy bűnös elnök bűnös elnöksége" - Nixonék -, illetve az Obama-adminisztráció között.

- Ma már sokkal többet tudunk a nyilvánosságra került felvételek alapján a Nixon-korszakról és a Watergate-ről, mint mi annak idején. Hallhattuk, hogy beszél Nixon államfőként Kissingerrel arról, hogy bármi áron szerezzenek lejárató dokumentumokat a politikai ellenfeleiről. Ez Nixon elnöksége - mondta Bernstein. - Ha megnézzük, hogy Washingtonban ma is mennyire mérgező a politikai légkör, hogy milyen visszaélések történtek, akkor lehet ugyan hasonlóságokat felfedezni, és a célzott adóhatósági vizsgálatokat is épp annyira védhetetlennek és igazolhatatlannak tartom, mint a Watergate-ügyet, de nem lehet párhuzamot vonni Nixon és Obama között, már csak azért sem, mert Nixonnak feltett célja, politikája volt az ellenzéki erők, politikusok lejáratása, a választások elcsalása, míg a felsorolt ügyek egyikében sem merült fel bizonyíték Obamáék érintettségére, és nagyon meg lennék lepve, ha ilyen összefüggés előkerülne. Ettől még az Obama kormányzása korántsem tekinthető hatékonynak, egyre világosabb, hogy komoly problémái vannak, ahogy a kormányzás átláthatóságáról tett ígéretei is megkérdőjelezhetőek a bengázi botrány fényében.

Ami a sajtó lehetőségeit illeti egy Watergate szintű botrány leleplezésére, Bernstein szerint ma is ugyanúgy vannak profi újságrók és szerkesztőségek, akik-amelyek komoly oknyomozó munkát folytatnak, és az az alapigazság sem változott, miszerint az újságírás jelenti a "legjobb elérhető verziót" az igazság keresésében. Inkább a fogadtatásban lát ma különbséget, nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is problémának tartja, hogy a fogyasztókat - olvasókat, nézőket - egyre kevésbé érdekli ez az igazság, mindent ideológiák, vallási, politikai hit szerint értelmeznek. Részérdekek határozzák meg ma már az amerikai politikát is, nem nemzeti érdekek. Harminc éve dúl a háború baloldal és jobboldal, konzervatív és liberális ideológiák között, mindent ezekbe a dobozokba próbálnak bezárni. Ez pedig nem volt mindig így - mondta arra emlékeztetve, hogy Nixont teljes politikai konszenzussal buktatták meg. "Mindegy volt, hogy demokratikus, vagy republikánus, mindenki azt mondta, hogy ennek az embernek távoznia kell".

Visszatérve a Watergate-ügy feldolgozására, Bernstein visszaemlékezése szerint naponta támadásoknak voltak kitéve, úgyhogy leginkább attól tartottak, nehogy hibázzanak. - Az első hónapokban még a kollégáink sem hitték el, hogy igaz a sztori, csak amikor kiderült, hogy nem elszigetelt jelenségről van szó, hanem egy masszív kampányról, amivel Nixon le akarta járatni politikai ellenfeleit, elcsalni a válsztásokat. Még egy alapítványt is létrehoztak a politikai kémkedés koordinálására, benne Nixon kabinetfőnökével - amikor ezt megtudtuk, mi is elcsodálkoztunk, hogy mibe tenyereltünk.

- Emlékszem, Bobbal szokás szerint a szerkesztőség előtt álltunk egy italautomatánál, bedobtam egy érmét, és hirtelen összerezdültem, éreztem a tarkómon a borzongást, és ma sem tudom, hogy miért, de azt kérdeztem Bobtól: Úristen, Nixont felelősségre fogják vonni? Mire Bob azt felelte: Úristen, tényleg!

Félni nem féltek, hogy retorzió éri őket az oknyomozó munkájukért, még ha kaptak is fenyegetéseket. - Abban biztos voltam, hogy Nixon nem mer már semmit tenni ellenünk, úgyse működött volna, akkor már jobban féltünk a szerkesztőinktől, hogy le merik-e adni a riportjainkat.