"Takács Mária sorsa már jó fél évvel a születése előtt eldőlt. 1960. január 1-jén ugyanis megejtették a soros, minden tizedik évben esedékes népszámlálást, és az adatok összegzésénél kiderült, hogy a hazai népesség száma kis híján elérte a tízmilliót. A statisztikai hivatalban ezután ugrásra készen figyelték a születésekről és a halálozásokról befolyó híreket, mígnem valamikor augusztus elején elégedetten kiálthattak fel: megvan a tízmilliomodik magyar! Akkor már persze jócskán túl is lehetett a magyarság összlétszáma a bűvös határon, hiszen például Kevermesen ketten is születtek - fél óra különbséggel - azon a nevezetes július 23-án. De Takács Mária, a "tízmilliomodik" cím büszke birtokosa, ekkor még vajmi keveset tudhatott minderről.

Lett aztán nagy öröm a román határtól nem messze fekvő faluban. Később úgy mesélték, népünnepélynek is beillett a jövevény tiszteletére tartott rendezvény. Összeszaladt a falu apraja-nagyja, a család annyi ajándékot kapott, hogy a szülőknek évekig nem volt gondjuk a kicsi ruháira, játékaira. Ami nagy szerencse volt, mert a tízmilliomodik magyar szülei korántsem voltak gazdag emberek. A családfő a térképészeti vállalatnál dolgozott, kéthetente tudott csak hazalátogatni a három gyerekhez, feleségének pedig bőven adott munkát a téesz és a ház körüli gazdaság.

- Néha annyira nem volt pénzünk, hogy apámnak, ha hazajött, egy csomag cigarettára alig futotta - idézi fel Takács Mária a hatvanas éveket.

Amerikában bizonyára minden másképp történt volna, hiszen ott még azt is hatalmas tábla tudatja az érkezővel, ha az adott helység ifjúsági kosárlabdacsapata valaha bejutott a megyei döntőbe. Az Ez a falu az otthona... feliratú táblára azonban Kevermesen aligha számíthatott bárki is. Takács Mária ma, érett fejjel biztos abban, hogy egy ilyen véletlent jól kihasználva egészen másképp alakulhatott volna az élete, és - ki tudja - a világ változásával talán a falu is nyerhetett volna a dolgon valamit.

Akadtak persze így is kisebb-nagyobb előnyök, kérésemre sorolja is: általános iskolás korában ingyen kapta a füzeteket, az Országos Nőtanács pedig minden évben hozzátoldott ötszáz forintot a születésekor megnyitott takarékbetéthez. - Tizennyolc évesen vettem belőle egy bőrkabátot - mondja kesernyés mosollyal.

Nagykorúsága pillanatában viszont már egészen más dolgok foglalkoztatták a tízmilliomodik magyart. Még áprilisban megszületett a fia, és ezzel nemcsak a kereskedelmi és vendéglátó-ipari iskolában abszolválandó érettségi csúszott egy évet, hanem új, korábban ismeretlen gondok is a nyakába szakadtak. Nem beszélve a családi viharokról. Ha a tízmilliomodikság gyakorlati előnyökkel nem is járt Takács Mária számára, egy csapásra országos ismertségre tett szert. Újságírók hada tudósított arról, hogy már óvodás, tévéműsor készült róla, amikor iskolába ment. Ez utóbbi, a névrokonával, Takács Marival való találkozás talán a legkedvesebb emléke, a televízió székházában ugyanis jó sokat liftezhetett, amíg a fodrászok az édesanyja frizuráját igazgatták.

Egy szereplési vágytól fűtött gyereket alighanem boldoggá tett volna mindez, Takács Mária azonban inkább kínnak érezte a nagy érdeklődést. Arról nem is beszélve, hogy a kötegszám gyűlő újságcikkekben olyasmit is olvashatott magáról, amit álmában sem gondolt volna. Meggyőződése volt például, hogy ha felnő, fagyis lesz: meglepetéssel látta hát a Pajtás újságban, hogy őt mindennél jobban érdekli a szobrászkodás és a képzőművészet. A pohár aztán tizennyolc éves korában telt be, amikor a nagykorúsága alkalmából készített tévéműsort szinte teljes terjedelmében a lányanyaság kérdésének szentelte a rendező. A dokumentumfilmben a falu apraja-nagyja elmondta a véleményét, az ünnepelt pedig eldöntötte, hogy soha többet nem áll szóba újságíróval.

Ki tudja miért, de azután, hogy Takács Mária minden könyörgés és józan érv dacára megszülte a fiát, kezdtek valahogy jobbra fordulni a dolgok. Háztáji földeket kapott a család, könnyebben és jobban éltek, a gyereket pedig mindenki dédelgette. Másfél éves korában bekerült a bölcsődébe és Takács Mária egy mezőkovácsházi étteremben felszolgáló lett.

- Mezőkovácsháza nem volt messze Kevermestől, csak éppen a közlekedés volt csapnivaló. Vettem egy autót, hogy ne legyek a buszhoz kötve és hosszú évekig így bumliztam be a városba, este meg haza. Amikor Lacus harmadikos lett, kaptunk egy tanácsi panellakást Mezőkovácsházán - meséli és hozzáteszi: nagy lutri volt, vajon a gyerek meg tud-e állni a saját lábán, hiszen addig minden szabad percét a nagymamájával töltötte. Lacus (polgári nevén Tanczer László) szerencsére jól vette az akadályokat, anyja szigorának is köszönhetően jól tanult: most érettségizik a békéscsabai külkereskedelmi és közgazdasági szakközépiskolában. A Budapesti Műszaki Egyetemen tanulna tovább, terméktervező vagy földmérő szakon.

Ülünk Mezőkovácsházán, a tízmilliomodik magyar által vezetett otthonos presszóban, és arról beszélgetünk, milyen is tízmilliomodiknak lenni.

- Semmi különös - mondja ő, és bizonygatja, hogy pontosan úgy él, mint bárki más vagy legalábbis sokan: önkormányzati lakásban lakik, kis Polskival jár. Kemény munkával egy kis tőkét gyűjtött a barátjával, hogy fellendítsék a presszót. Reménykednek, hogy a forgalom javul és az emberek újra beülnek egy-egy sörre vagy legalább beszélgetni egy kicsit. - Tulajdonképpen nem is azt szeretném, hogy igyanak, csak jöjjenek be legalább, hogy legyen valami élet az üzletben - mondja Takács Mária, és hozzáteszi: az utóbbi években megfigyelte, hogy a mezőkovácsháziaknak már panaszkodni sincs kedvük. Hat óra után teremtett lélek sincs az utcán, a város életébe csak a péntekenkénti mozi és a nyáron talán megnyíló strand hoz némi színt.

Én meg nem tudom elhessegetni magamtól a gondolatot, amelyet egy statisztikustól hallottam: ha a népesség fogyása ilyen ütemben folytatódik, Takács Mária még a negyvenedik születésnapja előtt találkozhat egy másik tízmilliomodikkal."

Ma már tudjuk: 52 évesen jött el számára ez a pillanat.