A csontszínű ballonkabátok hajtókáján szolid kokárdák virítanak, süt a nap, vége az ünnepségnek. Kossuth impozáns ceglédi szobra (melynek élethű másolata Washingtonban van) alkalmas terep volt a fotózkodásra. Olyan fiút is fölfedezek, aki már nem él. Egy ifjúsági klub tagjai néznek barátságos tekintettel a fénykép készítőjére.

A közös fényképezkedés után elmehettünk valamely búfelejtőbe, rebellis gondolatokakkal traktálhattuk egymást. Szidhattuk a rendszert, de hogy nyíltan lázadjunk, arra nem volt lehetőség. Egrészt tele volt az utca rendőrrel (még Cegléden is, ahol Kossuth 1849 tavaszán úgy kezdte beszédét: "Hozzád jövék el, derék magyar nép..."), másrészt nem lehetett tudni, ki az közülünk, aki a "forradalmi ifjúsági napok" elmúltával továbbadja mai ésszel mérve igazán ártalmatlan mondatainkat a rendőri szerveknek. (Volt ilyen, nemrég kértem ki megfigyelési dossziémat a levéltárból, már a beszervezett ügynök kilétét sem fedi homály, szerencsétlen sorsú ember volt, emlékszem a nevére, de az arcát már nem tudom fölidézni, a fényképen nem szerepel.)

A lángolás és a lázadás a nyolcvanas évek közepéig tartott. Addigra szétszóródott a régi klubos társaság. A fotón szereplő hölgyek és urak úgy találkoztak össze az ünnepen, hogy babakocsit toltak vagy gyerek biciklizett előttük a téren. Váltottak pár szót, aztán elmagyarázták a gyereknek, miért vittek az óvodából nemzetiszínű zászlót a "bácsihoz", aki széles karmozdulattal szónokol a talapzaton, és ki volt az, aki a "Talpra magyart" szavalta Pesten. S nem foglalkoztunk olyan apróságokkal, hogy aki szavalt, Egressynek hívták, hogy Kossuth '49-ben "kis pesti lármának" nevezte az 1848. március 15-én történteket, hogy Petőfi már május 12-én már úgy fogalmaz a Batthyány-kormányról: "Én e minisztériumra nem a hazát, sőt a kutyámat sem bíznám."

Nem terheltük a gyerekeket fölösleges részletekkel. Ellenben kihasználtuk, hogy szép az idő, lengedez a szellő, nyiladoznak a tulipánok, a Klapka-induló meg oly szép, hogy arra nyomban hevesebben kezd dobogni az ember szíve.

Megőriztem emlékezetemben azokat a reggeli pillanatokat is, amikor a gyerekekkel izgatottan kutatunk a konyhaszekrény fiókjában, s fölleljük a kicsiny dobozkát, melyben kokárdáinkat tartjuk. S megkapja mindenki a magáét. Apa a kopottabb, sárgás színbe hajlót, a gyerekek a hetyke kis trikolórjukat. Aztán irány a tér, hátha elcsípjük a lovashuszárokat, vagy halljuk a rezesbandát, amint rázendít.

Feltámadt aztán a tavaszi szél, elkezdte maga előtt sodorni a zavaros éveket. Vad pofák tűntek föl mellükön a "kokárdánkkal", s olyanokat kezdtek mondani, amiről azt gondoltuk, nem biztos, hogy a gyereknek ilyeneket kell hallgatni. Az egyik évben pedig úgy alakult, hogy a kokárdát "ellenünk", a régi rendszer "kiszolgálói" ellen kezdték viselni, tüntetőleg, válogatott és ocsmány sértések kíséretében. És azt mondták, mi már nem is vagyunk magyarok, mert nem olyanok vagyunk, mint ők: a kokárdások.

Innen csak egy ugrás volt 2006, az utcai randalírozások kezdete. Gyorsan eldőlt, hogy aki gyereket visz magával  a nemzeti ünnepen az utcára, túl sokat kockáztat. Jobb, ha más programot keres a jeles napra. Nagymamázni, vidékre menni élvezetesebb, és biztonságosabb, mint felbukkanni ott, ahol bikacsökkel és Molotov-koktéllal sajátosan "éljenzi" a sokaság a márciusi ifjakat.

Azokat (nemzeti hagyományunk legjobban tisztelt hőseit), akikre oly sokáig büszkék lehettünk a kordonok nélküli zászlófelvonásokon.

Akár úgy is, hogy a gyerek a nyakunkban nyújtózkodott.