A Budapesti Rendőr-főkapitányság kábítószer-bűnözés elleni osztályának nyomozói 2004. október 14-én a XVII. kerületi Vízforrás utcában létesített marihuánaültetvényen elfogták Németh Pált és Farkas Károlyt. Utóbbi testvérét, Farkas Pétert, az 1992-es barcelonai olimpia 82 kilós birkózóbajnokát pár órával később Farkas XV. kerületi pizzériájában vették őrizetbe. A rendőrök szerint éppen a rajtaütés kezdetén érkezett kocsijával a Vízforrás utcai házhoz, s amikor meglátta a rendőröket, továbbhajtott, ezért rendelték el a körözését.

Az akkori gyanú szerint a Farkas testvérek a rendőrség által felderített addigi legnagyobb kábítószerültetvényt üzemeltették a tulajdonukban lévő ingatlan direkt e célra kialakított pincerészében 2001 és 2004 között. Soha nem derült ki azonban, hogy a megtermelt marihuánát kiknek értékesítették, s az sem, hogy mi lett a drogból származó bevételekkel.

Első fokon a Pesti Központi Kerületi Bíróság bűnösnek mondta ki Németh Pált és Farkas Károlyt kábítószerrel visszaélésben és két-két év börtönbüntetésre ítélte, Farkas Pétert azonban felmentette ugyanezen vád alól. Farkas kezdettől tagadta, hogy bármi köze lett volna az ott folyó marihuánatermesztéshez, állítása szerint a kérdéses napon is csak a papagájait megetetni ment oda. Mivel semmi nem bizonyította, hogy Farkas részt vett volna a drogtermelésben, és két vádlott-társa is azt állította, hogy „Péternek ehhez semmi köze nem volt”, a bíróság felmentette.

A másodfokon eljáró bíróság azonban hatályon kívül helyezte az ítéletet, és új eljárás lefolytatását rendelte el, melynek végén, 2008. november 2-án Németh Pált hat, a Farkas testvéreket  öt-öt év fegyházzal sújtotta. Rosszullétet színlelve Farkas Károly az ítélethirdetés alatt elhagyta a tárgyalótermet, majd a bíróság épületét is. Őt pár nappal később fogták el Pest megyében. Farkas Péter az ítélethirdetés szünetében távozott. Őt több mint egy évvel később a francia–spanyol határon fekvő Andorrában fogták el a BRFK fejvadászainak jelzése nyomán a helyi rendőrök; 2010 márciusában hozták haza, azóta tölti jogerős büntetését.

Ügyvédje, Pelle Andrea az elmúlt két évben kétszer is kezdeményezett perújítást az ügyében arra hivatkozva, hogy az ítélet hibás tényálláson alapszik, ám mindkét indítványát szinte postafordultával elutasították az illetékes bírói fórumok. Ez után döntött úgy Farkas Péter, hogy 4 és fél éves hallgatását megtörve interjút ad lapunknak.

– Először angolosan távozik a bíróságról, majd amikor bő egy év bujkálás után hazahozzák, ügyvédjével perújítási indítványokkal kezdi bombázni a bíróságokat, vehemensen igyekszik bizonyítani ártatlanságát. Mit remél?

– Hogy bebizonyosodik az ártatlanságom. Ugyanis nem követtem el azt, amivel megvádoltak, és amiért hét évre ítéltek.

– Ha az elmúlt két évben, illetve az előtt, a perben nem sikerült erről meggyőzni a bíróságokat, gondolja, hogy a büntetéséből még hátralévő két és fél év alatt sikerül?

– Nem hiszem. Már azt sem tudom, hová fordulhatnánk még. Szerintem el sem olvassák a beadványainkat, postafordultával jönnek az elutasító végzések. Pedig ha valaki venné a fáradságot és elolvasná a beadványainkat és végiggondolná a leírtakat, napnál világosabb, hogy a tények mellettem szólnak. Nem véletlen mentettek fel az első eljárásban első fokon. Két vádlott-társam azt vallotta, „a Péternek ehhez semmi köze nem volt”, és semmiféle bizonyítékot nem tudtak felmutatni arra, hogy nekem bármi közöm lett volna ahhoz a kábítószerültetvényhez.

– Az iratok szerint az öccsével közösen vásárolta a Vízforrás utcai házat, majd ön irányította az átalakítási munkálatokat. Lényegében ön tervezte meg a későbbi drogültetvényt…

– Ebből annyi igaz, hogy együtt vásároltuk a telket, amelyen állt egy családi ház. Még 1999 októberében nekiláttunk, hogy a telken létrehozunk egy kisebb hűtőházat. Elég jó kapcsolataink voltak a nagybani piacon, úgy tűnt, volna igény egy emberi léptékű zöldség-gyümölcs hűtőházra. Emellett az öcsém szerszámgépekkel is foglalkozott, bérelt azoknak egy raktárt a helyi téesztől, azokat is oda vittük volna, volt bőven hely az ingatlanon, hisz egyikünk se akart ott lakni. Azonban idő előtt elfogyott a pénzünk, épp a lényegre, a hűtőberendezés megvásárlására nem maradt. Ekkor az öcsém kitalálta, hogy vegyünk egy olcsó klímát és a hűtőháznak szánt pince átalakítása után csináljunk ott egy faszárítót. Persze hamar kiderült, hogy ez sem megy. Én akkor azt mondtam, hogy öcsém, csinálj, amit akarsz, nekem ebből már elegem van. Attól kezdve jó ideig nem is jártam ott…

– De 2004. október 13-án, amikor a testvérét és segítőjét, Németh Pált tetten érték marihuánatermesztés közben, ön is ott volt. A rendőrök látták, amikor megérkezett, ám ön gyorsabban kapcsolt, és még időben elmenekült. Ezért önt nem ott, hanem valamivel később, a pizzériájában vették őrizetbe.

– Ezt állítják a rendőrök. Én pedig azt, hogy nem láttam rendőröket aznap este a környéken sem. Mentem megetetni a papagájokat, útközben jutott azonban csak eszembe, hogy otthon hagytam a kulcsaimat. Hívtam az öcsémet, de nem vette fel a telefont, s miután a kocsiját sem láttam, se a ház előtt, se az udvaron, továbbhajtottam. Ennyi.

– Őszintén! Ha más mondaná, elhinné, hogy valaki rendszeresen megfordul egy épületben, és nem tűnik fel neki, hogy ott mi folyik?

– Egészen pontosan minek is kellett volna feltűnni? Három rendőr is leírta, hogy a marihuánának növényszaga van. Semmi extra. Én speciel soha nem éltem vele, nem tudom, milyen a szaga. De tételezzük fel, hogy feltűnik. Azon túl, hogy kérdőre vonom az öcsémet testvéri alapon, mit kellett volna még tennem? Nem vagyok köteles terhelő vallomást tenni az öcsémre, ergo feljelenteni sem. Megjegyzem, a vád nem is az, hogy falaztam neki a drogtermeléshez. Először még próbálkoztak ezzel is, meg hogy tevőlegesen részt vettem a termelésben, de a végén már a vád is csak addig ment el, hogy megteremtettem a drogtermesztés feltételeit, pénzt és eszközöket biztosítottam az öcsém és társa számára.

– Többször szóba került, hogy ön csak a papagájokat ment etetni. Mondjon már valamit ezekről az állatokról!

– Nagytestű papagájok, korábban a lakásban szabadon jártak-keltek, ám amikor megszületett a kislányom, ki lettek ebrudalva, nehogy megcsípjék, vagy valamilyen bajt okozzanak.

– Amikor etette a madarakat, nem nézett körül, nem látott semmi rendkívülit, nyugtalanítót?

– Nem, de az én esetemben ennek nincs is jelentősége. A vád szerint eszközöket biztosítottam a termesztéshez. A bíróság szerint azért temettük be földdel a talajszint alatt kialakított helyiséget, hogy az ott folyó illegális tevékenységet elrejtsük a kíváncsi szemek elől. Hiába mutattuk be az építési engedélyt, amely szerint földdel kellett lefedni az építményt, senki nem foglalkozott vele. Aztán azt is mondták, hogy azért sem alkalmas az ingatlan hűtőháznak, mert a kapu csak három méter széles, emiatt tehergépkocsival nem lehet beállni az ingatlanra. Hagyjuk, hogy a kapu nem három, hanem 3,5 méter széles. Soha senki még csak meg sem kísérelte bebizonyítani, hogy oda teherautó nem tud beállni. Az ügyvédem megtette, végigfotózta, amint egy teherautó betolat a kapun. Tehát, ha csak ezen múlik az alkalmasság kérdése, az ingatlan mégiscsak alkalmas lett volna hűtőháznak, ha nem fogy el a pénzünk idő előtt… Aztán azt mondták, azért sem alkalmas hűtőháznak, mert a belső ajtók túl keskenyek, s a 7-8 centis küszöb miatt az árumozgatás megoldhatatlan. Nos, ehhez képest a tények: nincs küszöb, a belső ajtók, amelyeket megdupláztunk a zsiliprendszerű ki- és belépés érdekében, 90 centi szélesek. Egy raklap nyolcvan centi, azaz öt láda egymásra téve simán ki- és beszállítható a 210 magas ajtón.

– Ezek bizonyítanák az ártatlanságát, a kapu és az ajtók mérete, hogy van-e küszöb, és hogy be tud-e tolatni a telekre egy teherautó?

– Már megbocsásson, azzal bizonyították a bűnösségemet, hogy a kapu és az ajtók keskenyek, a nem létező küszöb pedig magas, tehát az épület hűtőháznak alkalmatlan, tehát eleve drogtermelésre lett kialakítva, s mivel az építkezést 1999 és 2000 között én irányítottam, én teremtettem meg a marihuánatermesztés feltételeit, azaz én is tettes vagyok. Eddig minden perújítási kérelmünket azzal utasították el, hogy bírói mérlegelési körbe tartozó kérdéseket támadunk. Csakhogy ez nem igaz. Mi a tényeket, a tényállást vitatjuk. Ha a teherautó valóban nem tudna behajtani, ha valóban lenne a belső árumozgatást ellehetetlenítő küszöb, akkor valóban bírói mérlegelés kérdése lenne, hogy ez egy rosszul megépített hűtőház vagy egy jól megtervezett drogtermesztő hely. De így?

– Nyilván a bűnössége egyfajta beismeréseként értékelik, hogy 2008-ban a megismételt eljárás során angolosan távozott a bíróságról.

– Ez volt életem legnagyobb baromsága. Nemcsak magammal toltam ki, hanem a másik két vádlottal is. Mentségemre legyen mondva, megdöbbentett az ítélet, de még inkább az a sok képtelenség, amit a bíró az ítélet indoklása során elmondott. Egyszerűen nem értettem, hogy ugyanazokból a tényekből, ugyanazokból a vallomásokból és iratokból hogy juthatott a bíróság homlokegyenest ellentétes következtetésre, mint az első perben eljáró tanács, amely felmentett. Az öcsém már az ítélethirdetés közben lelépett. Én megvártam a szünetet. Bent, a tárgyalóteremben két újságíró hallgatta az ítélethirdetést. A szünet végére azonban már vagy kéttucatnyian gyűltek össze a folyosón. Megjelent három rendőr is, nyilvánvaló volt, hogy le akarnak tartóztatni, és az egész csak arra megy ki, hogy megint bekerülhessen a tévébe, ahogy Farkas Pétert bilincsbe verve elvezetik. Gondolja végig: akkor én öt évet kaptam. Előzőleg leültem már 1 év és négy hónapot előzetesben. Ehhez képest le akart tartóztatni a bíró. Miután az öcsémmel (egymástól függetlenül) leléptünk, a Palit, aki hat évet kapott akkor, hazaengedte. Hogy van ez? Az ő letartóztatása akkor már nem indokolt, ha minket nem tud letartóztatni?

– Miben reménykedett? Egyáltalán, meddig akart bujkálni?

– Úgy terveztem, megvárom a másodfokú ítéletet… Elképzelni sem tudtam, hogy a megismételt eljárásban meghozott ítélet hatályban tud maradni. Megjegyzem, a másodfokú bíróság ítéletében több mint négy oldalon keresztül az elsőfokú ítélet hibáit, iratellenes részeit javítgatta, pontosította.

– Azt akarja mondani, hogy annak ellenére hazajött volna, hogy másodfokon hét évre súlyosították az első fokon kiszabott ötéves fegyházbüntetését?

– Nem akartam életem végéig bujkálni. Amikor 2009. december 10-én kihirdették a jogerős ítéletet, tudtam, hogy itt a vége. Haza kell jönni, mert a családom nélkül nem bírom ki, meg amúgy sem harcolhatok az igazamért úgy, hogy közben úgymond „ismeretlen helyen” vagyok. Felhívtam Katát, az élettársamat, hogy jöjjenek ki, karácsonyozzunk együtt, aztán feladom magam. Hát, erre már nem maradt időm. Kata az interneten keresztül intézte a szállásfoglalást, ott tartottuk a kapcsolatot is, gondolom, a rendőrök feltörték, és követték őt. A többi már közismert.

– Elit fogolynak számít? Értékelik itt, hogy olimpiai bajnok?

– Ugyanúgy bánnak velem, mint a többi fogollyal. Sőt... Sőt, hogy még véletlen se vádoljanak meg senkit kivételezéssel, még talán egy kicsit szigorúbban is, de semmi extra, jól vagyok. A társaimmal is kijövök.

– Az ügyet ismerő rendőrök szerint nem történt más, mint hogy a társai megpróbálták kimosni önt az ügyből, abban a reményben, hogy ha szabadlábon marad, majd támogatja őket. Mit szól ehhez?

– Most is támogatom őket lehetőségeimhez képest. Amúgy nevetséges a feltételezés. Aki ezt állítja, azt mondja, benne voltam mindenben, csak a társaim számomra kedvező vallomást tettek, más bizonyíték pedig nem volt ellenem. Hát, akkor nagyon benne lehettem…. Nem. Arról van szó, hogy nem voltam benne, a vádlott-társaim ezt el is mondták, csak a bíróságot ez nem érdekelte…

– Hogyan tovább?

– Nem tudom, hogy érdemes-e még bárhova is beadvánnyal fordulni. Két és fél évem van még bent hátra.

– És utána?

– Fogalmam sincs, hogy mi lesz.

Farkas Péter szerint élete legnagyobb baromsága volt, hogy lelépett a bíróságról