A kormány előterjesztése szerint azok ajánlhatják fel az ingatlanukat megvételre az államnak, akik szociálisan rászorultak, legalább két gyermeket nevelnek, és a törvényben rögzített összeghatár alatt van a felvett hitel összege. Első hallásra a rendszer keretei jók, de ha megnézzük a részletes szabályokat, akkor a Policy Agenda álláspontja szerint nagyon szűk kört fognak érinteni. A szociálisan rászorultnak ugyanis az számít, aki aktív korúak ellátásában részesül, azaz, ha a család egy fogyasztási egységre jutó jövedelme nem haladja meg a 25 650 forintot. A jövedelmi helyzeten felül ugyancsak feltétel, hogy az ellátást kérelmezőnek ne legyen munkahelye (kivétel a közfoglalkoztatás és az egyszerűsített foglalkoztatás).

Ez azt jelenti, hogy például egy kétgyermekes család esetében az egyik szülőnek munkanélkülinek kell lennie, míg a másik nem nagyon kereshet többet, mint a minimálbér, különben nem lesznek jogosultak a jövedelem korlát elérése miatt a támogatásra. Egy ilyen családnak a havi összjövedelme (családi pótlékkal, segéllyel, munkabérrel együtt) nem nagyon haladja meg a 120-130 ezer forintot. Főleg, ha hozzávesszük, hogy a két felnőttel és két gyermekkel számolva a létminimumérték a KSH szerint 228 ezer forint körül volt 2010-ben. Azaz ilyen jövedelemi viszonyok között nehezen képzelhető el, hogy ezek a családok tömegesen jelzáloghitellel rendelkezzenek.

Miután a jelzáloghitellel rendelkezőket és a szociálisan rászorultakat összehasonlító statisztikai adatbázisok nem nyilvánosak, illetve feltehetőleg egyáltalán nincsenek is, ezért csak közelítő becsléssel lehet képet alkotni arról, hogy mekkora kör is lehet egy ilyen programnak az alanya. A háztartások megoszlása, illetve a hitellel rendelkező háztartások száma alapján a potenciális kört az intézet 1500-2000 háztartásra becsli. Azaz ennyi családon segíthet egyáltalán a Nemzeti Eszközkezelő Társaság, ez pedig a bajba jutott hitelesek 2,5-3 százalékát jelenti csupán.

Az intézet szerint akik potenciális alanyai lehetnek ennek a kezdeményezésnek azok sem biztos, hogy képesek lesznek vállalni a feltételeket. Ugyanis az állam, ha meg is vásárolja az ingatlant az adóstól, akkori is lakásbérleti díjat kell szednie érte, hiszen ingyen logikusan nem használhatja azt senki. Ugyanakkor a lakbér mértékét egyelőre nem ismert, mivel a törvényjavaslat szerint azt később a kormány rendeletben határozza meg. Amennyiben magas lesz a bérleti díj, akkor természetesen kérdéses, hogy azt melyik rászoruló család lesz képes kifizetni.

Ugyancsak nehezíti a programba való bekapcsolódást, hogy az nem csak az adós és az állam akaratától függ, hogy kivásárolják-e a hitelből a nehéz helyzetbe került embert vagy sem. Ehhez a banknak, vagy ha több jelzálogjoggal rendelkező hitelintézet is van az adott ingatlanra, akkor bankoknak is kell a hozzájárulása. Ők ugyanis mindenképpen azzal kell, hogy számoljanak, hogy az állam nem a teljes hitelösszeget fizeti ki neki, hanem annak csökkentett részét. Amennyiben a bank úgy érzi, hogy árverezéssel az ingatlant magasabb áron értékesíteni tudja, mint az állam által garantált ár, akkor pénzügyi szempontból az árverezés és kilakoltatás mellett fog dönteni.

Az elemzés szerint összességében a kormány nagyon szűkre nyitotta az utat a Nemzeti Eszközkezelő Társaság által működtetett programba való részvételre. Igyekeztek olyan szabályozást lerakni az Országgyűlés asztalára, amely minimálisan sérti csak a bankok érdekeit, de a központi költségvetésnek sem kell mélyen a zsebébe nyúlnia, mivel csak kevesen lesznek, akik élhetnek a lehetőséggel. Amennyiben érdemi segítséget akar adni a kabinet, akkor a még teljesen nem ellehetetlenült, de folyamatosan ellehetetlenülő családok számára is kellene valamit nyújtani. Vagyis az Eszközkezelő Programot minimum azoknak is ki kellene nyitni, akik ugyan rendelkeznek munkával, de például a két minimálbéres kereset már nem ad lehetőséget nekik arra, hogy fizessék a hiteleiket.