Majd tizenhat évvel ezelőtt egy alacsony, törékeny húszas évei elején járó fiatalasszony kopogtatott a gödöllői Tessedik Sámuel Anyaotthon kapuján. Szorosan ölelte magához másfél éves kislányát az intézmény bejárata előtt, és amikor végre nyílt az ajtó, elcsigázottan csak annyit mondott: az utcán töltötte az éjszakát, nincs hová mennie. Az otthon vezetője élelmet, szállást adott az asszonynak, Csillának és gyermekének, Alexandrának – majd pedig meghallgatta a más sorsokból olyannyira ismerős, szomorú történetet. Egy szerelmes lányét, aki teherbe esett, de azzal kellett szembesülnie, hogy párja egyáltalán nem akarja a gyereket, s a csecsemővel már őt sem. Az addig kedves férfi megváltozott. Egyre erőszakosabbá vált, italozni kezdett. Amikor pedig már verte is a fiatal anyát, az asszony úgy döntött, odébbáll. Egy váltás saját ruhával, és egy, a gyermek holmijaival megtömött bőrönddel ment el addigi otthonából. Rokonok híján előbb az utcán kötött ki, aztán az anyaotthonban.

Csilla menedékre lelt a gödöllői intézményben – amely az országban elsőként vállalta, hogy egyedül maradt, kilátástalan helyzetbe sodródott anyákon és gyermekeiken segít –, és bő egy év alatt talpra állt. Munkát talált, az otthonban nyugodt, biztonságos körülmények között tisztességgel nevelhette Alexandrát, végül pedig szerető társra lelt. Már készült az otthon elhagyására, új életére, amikor a sok hányattatás után még egyszer rámosolygott a szerencse. Egy mecénás bukkant fel, aki segélykoncertet szervezett az otthon javára, és bejelentette: kisorsolnak az intézményben lakó gyerekek között egy 50 ezer forintos kamatozó biztosítási kötvényt, amit a nyertes 18 éves korában kap meg.

A sorsoláson Csilla kislánya, Alexandra nevét húzták ki.

Másfél évtized telt el azóta. Nemrégiben pedig Csilla – aki azóta is rendszeresen meglátogatja az otthont és annak alapítóját, Roszík Gábor evangélikus lelkészt, egykori országgyűlési képviselőt – rákérdezett: ugye érvényes még a régi ígéret, jár a lányának az adomány?

– Mintha csak ma lett volna, hogy Csilla és a csöpp Alexandra az otthonba került, de lassan tényleg tizennyolc évessé cseperedik a lány, így hát előkerestem az annak idején kapott dokumentumokat a kötvényről – mondja Roszík Gábor, s azzal folytatja: – Szerencsére minden iratot, névjegykártyát megőriztem, így azt gondoltam, néhány telefon lesz az egész, könnyedén elintézzük, hogy a nagylány hozzájuthasson az ajándékához. De sajnos kiderült, naiv voltam.

A lelkész próbálta felvenni a kapcsolatot azzal a férfival, aki annak idején – az egyébként nem túlságosan sikeres – segélykoncertet szervezte és az adományt felajánlotta, de nem járt sikerrel. Cége, a Telemark Média megszűnt, telefonszámán nem elérhető, a megadott lakcímen pedig még ő él a hivatalos adatok szerint, de szomszédai régóta nem látták. Egy munkatársát sikerült csak elérnie, ám ő azt mondta: semmit nem tud már a vállalkozóról, az adomány ügyében pedig nem illetékes. Roszík Gábor ekkor döbbent csak rá, hogy talán hibát követett el:

– Az ígért kötvényről annak idején nem kaptunk semmilyen papírt, és a sorsolást vezénylő, közjegyzőként bemutatott hölgy sem adott át igazolásokat. Én meg nem kértem. Belátom, hibáztam. De hát ki az, aki egy adománynál garanciákat, dokumentumokat követelne?

Amikor minderről a lelkész tájékoztatta Csillát, az asszony sírásban tört ki.

– Akkoriban azt mondták, hogy mire Alexandra nagy lesz, a kamatok miatt több százezer forintot, talán egymilliót is ér majd a kötvény. Én meg azóta is folyamatosan, szinte minden nap arra gondolok, hogy legalább a lányomnak könnyebb lesz elkezdenie az életét, ha megkapja ezt a pénzt – mondja könnyeivel küszködve Csilla.

Keserűsége már csak azért is érhető mert párjával meglehetősen szerény körülmények között élnek egy kis falu öreg házában. Alexandra mellett három gyermeket nevelnek még, párja a gödöllői önkormányzatnál közmunkás, ő maga pedig állástalan. Az adományra pedig már csak azért is szükség lenne, mert Alexandra egy kéttannyelvű egészségügyi szakközépiskolában tanul és egyetemre készül – eredményei alapján nem is alaptalanul.

– Még van időm a felvételiig, de már egész biztosan tudom, hogy az orvosi egyetemre szeretnék járni. Sokat tanulok, hogy felvegyenek – mondja kamaszos félénkséggel Alexandra.

– Azt gondoltam, ha felveszik, ez a pénz jól jön majd a költségekre – szorít újra zsebkendőt a szeméhez Csilla.

A történtek miatt megpróbáltuk felkeresni a férfit, aki a kötvényt felajánlotta, ám nem jártunk sikerrel. Munkatársát azonban lapunk is elérte. A férfi – aki amúgy ismert a könnyűzenei szakmában – zavarban volt, és végül csak azzal a feltétellel válaszolt kérdéseinkre, hogy megígértük, nevét, de még monogramját sem írjuk le:

– Valóban segítettem akkoriban egy gödöllői otthon segélykoncertjének megszervezésében, de én csak a zenei részért voltam felelős.

– Tudott a kisorsolt, odaígért kötvényről?

– Mondom, hogy én csak a szakmai részért feleltem, és rég volt már az is, legalább tizenöt éve.

– De tudott arról, hogy kötvényt ígértek egy akkor másfél éves kislánynak?

– Volt egy ünnepség az otthonban, és ott tényleg kisorsoltak egy kötvényt. De semmi egyebet nem tudok az ügyről. Bár semmi közöm az egészhez, higgye el nagyon sajnálom a történteket.

Amikor Roszík Gábornak felvetem, hogy kilátástalan vállalkozásnak tűnik beváltani egy tizenöt éve tett ígéretet, elkeseredetten legyint:

– Ez a család tényleg megérdemelné az adományt, hiszen a szülők szerény körülmények közepette is becsülettel, tisztességgel, szeretetben nevelik gyermekeiket. Sok csapást kellett már elviselniük, én pedig nem akarom, hogy újra csalódniuk kelljen. De nem vitatom, tényleg nincs sok remény. Tudom, hogy manapság nem sokat ér egy ígéret, különösen egy tizenöt éves ígéret, mégis reménykedem. Már csak abban bízhatok, hogy az érintett férfi olvassa ezeket a sorokat, és megmozdul benne valami. Talán azt érzi majd, nem teheti meg, ezzel az asszonnyal, ezzel a lánnyal egészen biztosan nem teheti meg, hogy nem állja a szavát.