A megszabadítás ígéretéről beszéltek a raboknak

Huszonöt éve ilyenkor, az első szabad választások évében vált lehetővé a vallásgyakorlás a magyarországi elítéltek számára és tíz évvel később, 2000-ben jött létre a hazai börtönmisszió.

Ezt ünnepelte meglehetősen bensőségesen csütörtökön, a baracskai büntetés-végrehajtási intézet kápolnájában a fogva tartott férfiak mintegy két tucat fős csoportja, különböző keresztény felekezetek börtönpapjai, lelkészei, valamint Schönberger András főrabbi, továbbá, a kormány küldötteként Hegyi László egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár.

Az egyházi megemlékezők elsősorban a fogvatartottakhoz intézték szavaikat, és mind a megszabadítás ígéretéről beszéltek, arról, hogy az esély meghalni a bűnnek és feltámadni Krisztusban mindig és mindenki számára adott. Vigasztalás volt ez a két óra a börtön lakóinak, annak ünneplése, hogy immár negyed százada van mód az ő vigasztalásukra is: idézték természetesen a híres zsoltársorokat, hogy „ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek", hogy „a mélységből kiáltok Hozzád", hogy mikor megszabadított minket az Úr, „megtelt a szánk nevetéssel, és örömkiáltás volt nyelvünkön".

Arról volt szó, hogy mind bűnösök és esendők vagyunk, és épp ezért jött el Hozzánk a názáreti Mester 2000 évvel ezelőtt, mert tudjuk a tékozló fiú példázatából is, hogy elsősorban a bűnösökért és kitaszítottakért, az utcalányokért és a vámszedőkért jött. Hogy a remény és az ígéret – annak tudata, hogy soha nincs késő a töredelemhez és bűnbánathoz – a legnagyobb esély az elzárás, a büntetés humanizálására, arra, hogy a börtön és az utógondozás valóban lehetővé tegye a visszailleszkedést a „kintiek" társadalmába. A legemlékezetesebben talán Roszik Gábor evangélikus lelkész, a '90-ben alakult parlament MDF-es egyéni képviselője, a Magyar Testvéri Börtöntársaság és a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezetének vezetője szólt minderről a baracskai gyülekezethez.

A beszédek közötti éneklést-zenélést egy idő után átvette a börtön összeszokott zenekara, hangszerük egy gitár és egy dobként funkcionáló, irdatlan bádogkanna voltak, a dalok a végtelen kegyelmet hirdették. Előadták az irgalmas szamaritánus példázatának átiratát, amelyben a pap és a parlamenti képviselő nem, de egy „arra járó csávó", bár félt, hogy ráverik a balhét, ellátta az út szélén heverő, megvert-kirabolt ember sebeit. A papok, lelkészek és helyettes államtitkárok velük énekeltek az előre kiosztott műsorfüzetből.

Hegyi államtitkár-helyettes is úgy látta, a börtönmisszió azért dolgozik, hogy börtönökre mind kevésbé legyen szükség, és tudatta, hogy a kormány hálás ezekért az erőfeszítésekért. Ez még akkor is szép volt, ha az utóbbi évek büntetőpolitikája nem is igazolja vissza. Hátha komolyan gondolták mégis. Az éneklő raboké volt azonban az utolsó szó és ütem: a bádogkannán kivert dobszóló dicsérte a Seregek Istenét és az ő vigasztaló szavait, amelyek 25 éve immár „a mélységben", „a halál árnyékának völgyében" is hallhatóak.

Blogok
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.