Esterházy Péter azzal kezdi az Indexnek adott interjúját, hogy nem hisz az írás terápiás erejében, aztán, némileg elgondolkozva, úgy módosít: az írói munka, az anyag alakítása mégiscsak önmagunkon végzett, ennyiben, közvetve, bizonyára terapikus munka is, noha az író ilyenkor nem a „lelkecskéjével" foglalkozik.

A könyv nem utolsósorban Esterházy betegségéről szól, ebből a „test-centrikus" közelítésből „nő ki" a fikció a gondolkodás során: a hasnyálmirigyrák megszemélyesítése abból fakad, hogy azon töprengünk, mennyire választható el tőlünk vagy mennyiben tartozik hozzánk, ki vagy micsoda tulajdonképpen, és ebből a megszemélyesítésből indul el a fikció, amely innen indulva „nagyon el tud menni már".

A betegség tudata óhatatlanul nyomot hagy a könyvön, igaz, Esterházy, mint mondja, nem is igazán küzd ez ellen, csak arra kell vigyázni, hogy ne uralja el teljesen az élet minden dimenzióját, meg tudjon maradni íróilag kezelhető anyagnak, annak ellenére is, hogy beindulnak a „természetes reflexek", az ember próbál „gazsulálni" a betegségnek, hátha odébbáll.

Szűts képeinek ihletése, amelyek mintha a felszín mögött lappangó titkokat, bűnt sejtetnének, segített a fikcionálás munkájában, amely amúgy sem elkerülhető, mert minden megformálás eltávolít a „pucér valóságtól". Éppen ezért Esterházy szövegei sem a képek szimpla illusztrációi, inkább a képek és a mondatok „egybefonódásáról van szó", a kettősük által létrehozott új művészi minőségről.

Ami a betegség és a munka viszonyát illeti, Esterházy szerint nem lehet tudni, hogy mindez később hogyan alakul, nem belátható, merre tart.

„Minden megy a maga útján, csak nem tudjuk, mi ez az út" és éppen ezt a kiszámíthatatlanságot kell tudomásul venni: „megyek az úton, aztán van, ami van" - rögzíti az író. Arról, hogy merre vezethet ez az út, épp a beláthatatlansága miatt nem lehet beszélni, épp ezért „mondat közben hagynám abba" - zárja az író és ez egyszerre szellemes kompozíciós trükk és a nyelv, a kifejezés által alig is befogható fizikai kiszolgáltatottság jelzése anélkül, hogy az önsajnálat és a „drámaiság" kísértésének egyetlen percig is engedne. „Ez egy vidám könyv"- mondja az interjú elején – és igaza van, tényleg az, ahogy az interjú is vidám mindennek ellenére.