Ángyán a vidék elárulásáról: "Nem a portással állapodtam meg"

A rendszerváltás kudarc, gazdasági és társadalmi újratervezésre van szükség – ebben értettek egyet az Ökopolisz Alapítvány vasárnapi budapesti konferenciájának "sztárfellépői". Sólyom László elsősorban a politika, Róna Péter a nemzetgazdaság, Ángyán József a földkérdés és a vidék tényeit elemezve jutott el ugyanarra a következtetésre: ez így nem mehet tovább.

Sólyom László akadémikus, volt köztársasági elnök

Nem követjük a fősodor kettősségét, nem hagyjuk magunkat betuszkolni a jelentését vesztett jobb és bal kategóriákba. A gondolkodásunkban nem az a központi elem, hogy kit kell legyőzni, hanem hogy megtaláljuk-e a harmadik utat. Ez nem pártrendezvény (az Ökopolisz az LMP pártalapítványa - H. M.), nem is zászlóbontás, már harmadszor tanácskozunk hasonló körben.

A demokrácia és a jogállam megítélésében is a szokásos kétosztatúság érvényesül, a rendszer kritikusai és támogatói részéről is. Mindkét oldal kiragadott példákkal érvel - a támogatók főként azzal, hogy minden kifogásolt szabályra van külföldi példa. Ennek pont annyi értelme van, mint ha azt mondanánk, hogy az állatorvosi ló a boncasztalon tulajdonképpen egészséges, hiszen külön-külön minden betegsége előfordul más, még élő lovakban. Ez ugyanolyan képtelenség, mint a diktatúra állandó emlegetése, vagy az, ha az 1990 és 2010 közötti időszakot differenciálatlanul tévelygésnek minősítik.

Nem a részekről kellene vitatkozni, hanem az egészről. Nem elég meghirdetni a gazdasági szabadságharcot, arról is szólni kell, hogy mi lehet az autonómiánk alapja, mitől nem leszünk gyarmat? Ahhoz, hogy az összeszerelésre alapuló bérmunkás-modellből kiszabaduljunk, minden téren változás kell, az oktatástól az állami pénzügyekig. Művelt és iskolázott lakosságra, a természeti erőforrások felelős használatára, a Kárpát-medencét egységben kezelő környezet- és nemzetpolitikára lenne szükség. Az energiafüggetlenség kapcsán nem az a valódi kérdés, hogy melyik csövön jobb függni, hanem az, hogy mit tehetünk az energiahatékonyságért és a megújulók használatáért. Nincs nagyobb függőség, mint a minden ízében külföldi atomipartól függeni, ahol az üzemanyag beszerzésétől a kiégett fűtőelemek eltakarításáig mindenben másokra vagyunk utalva.  Ebben nem léteznek saját megoldások: a bátaapáti nukleáris hulladéklerakó nagyszerűsége a köröshegyi völgyhídéval vetekszik – mérnökileg impozáns, nagyon drága, és az alapprobléma kezelésére, vagyis a használt üzemanyag eltárolására nem alkalmas.

Róna Péter közgazdász, az Ökopolisz Alapítvány társelnöke

A rendszerváltással a szabadság álma jórészt megvalósult, a gazdasági és társadalmi célok többsége viszont továbbra is álom maradt. A közép-kelet-európai országok csatlakozásának programja elromlott: elrontottuk mi is, és elhibázta az EU is.

Ez a böngésző nem támogatja a flash videókat

A közgazdaságtan a bizonytalanságok tudománya, néhány adat azonban a laikusok számára is megfoghatóan jellemzi a nehezen megragadható folyamatokat. Ilyen mindenekelőtt a beruházási ráta: a beruházások hozzák létre az új munkahelyeket, ezek nélkül nincs foglalkoztatás, nem jön létre az értékteremtéshez szükséges kapacitás. Ha pedig az értékteremtő képesség elsorvad, akkor a demokrácia is meginog. A demokratikus berendezkedés nem a szándék és a jóakarat gyümölcse, a karbantartásához forrásokra is szükség van.

Ma Magyarországon a beruházási ráta mindössze a GDP 16%-a, jelenleg ez a gazdasági és politikai vergődésünk egyik forrása. A 16 százalékos arány rendkívül alacsony: az állóeszközök amortizációjának pótlására is legalább 20 százalék kellene. Ahhoz, hogy lépést tartsunk az EU fejlődésével, 22 százalékos szintre lenne szükség, a  felzárkózáshoz ennél is több kellene. Most minimálisan évi 8 milliárd euró beruházás hiányzik a magyar gazdaságból.

A beruházási hiányt elméletileg az magyarázhatja, ha nincs miből, nincs mibe, vagy nincs miért beruházni. Az elsőt nyugodtan kizárhatjuk, hiszen a világban ma is forrásbőség van. A magyar helyzetnek az a magyarázata, hogy nincsenek a beruházásokat felszívó cégek és ágazatok, illetve hiányzik a tőkét vonzó bizalom. A külföldi tőke nem jön ide, ami pedig itt képződik, az nagyrészt elmegy innen.

A bizalom kérdése viszonylag egyszerűen kezelhető: olyan jogi állapot, illetve politikai környezet alakult ki, ami a befektetők számára nem bizalomgerjesztő – ezt rendbe lehet hozni. Arra viszont nehezebb válaszolni, hogy miért nincs kinek termelni, hitelezni, miért nincs mibe befektetni.

A választ részben a fiskális és a monetáris politika viszonya adja meg.  Egy felzárkózó országnak szigorú fiskális, illetve enyhén laza monetáris politikára van szüksége, ami exportsegítő, a honi gazdaságot védő hatást gyakorol. Két évtizeden át ennek éppen az ellenkezőjét követtük: fiskális alkoholizmust monetáris szadizmussal párosítva. A reálkamat folyamatosan meghaladta a 8 százalékot, ma is fölötte van. ennyit kellene egy vállalkozásnak kitermelni, hogy hitelhez jusson. A legtöbb hazai kkv számára ez a szint elérhetetlen, miközben a térségbeli versenytársaik a felét, a nyugatiak alig a harmadát fizetik a tőkéért. Amíg a reálkamat nem csökken a versenytársak közelébe, hiú ábránd a kilábalás. A tőke kitermelhetetlen ára magyarázza részben a beruházási apályt.

Lehet azt gondolni, hogy mindez a bankárok vagy az ellenséges hatalmak összeesküvésének következménye, de szerintem a baj sokkal inkább belső eredetű. Megállíthatatlanul veszekszünk egymással, a szomszédainkkal, lassan az egész világgal. Csak a saját igazságunkat hisszük el. A jobboldal azt gondolja, hogy a baloldalt örökre a földbe lehet döngölni, és ettől majd létrejön az egységes magyar nemzet. A baloldal azt gondolja, hogy meg kell vívni a nagy, végső harcot a jobboldallal, és utána következik a kánaán. Nem ma kezdtünk így gondolkodni: az elit évszázadokig abban a hitben élt, hogy a nemzetiségekkel fölösleges foglalkozni. A rendszerváltás széthúzásból és együttműködés-képtelenségből adódó kudarcai után még mindig egynemű nemzetben gondolkodnak sokan.

Nekik szeretném mondani: a természet a sokféleségre épül, és ha a sokféleség csorbul, az mindig életveszélyes. Az egynemű, egységes ideológiájú társadalom is törékennyé válik, az egész XX. század ezt bizonyítja. A kirekesztést, a más megoldásokban hívők kiátkozását el kell utasítanunk, mert erkölcstelen, és az erkölcs itt a teremtés törvényével találkozik. Minden eszme, ami egyeduralomra törekedett, a történelemben kudarcot vallott – nem azért, mert rossz volt, hanem mert a teremtésben nincs egyeduralom. A társadalom értékteremtő képessége nem egy eszme követéséből, hanem a párbeszédből téplálkozik. A párbeszéd: alku, ennek van a legnagyobb értékteremtő képessége, hiszen mindkét félnek van benne érdekeltsége – a megállapodásban és a végrehajtásban is. Miféle nemzet az, amelyik még nemzeti ünnepein sem képes együtt ünnepelni? Ennek a nemzetnek az utolsó, valóban közös élménye a 6-3 volt, 60 éve a Wembley-ben. A közösséget a közös élmények formálják – nekünk nincsenek ilyen élményeink.

A tét nem a földbe dögönyözés, vagy az összefogás a másik legyőzéséért, hanem a történelmi kiegyezés az egyet nem értők, a jobb- és baloldaliak között. A társadalomnak ki kell kényszerítenie az együttműködést, meg kell büntetnie azt a politikust, aki az alantas indulatok felkorbácsolásából csinál tőkét.

Azt a kérdést is föl kell tenni, hogy mit rontott el az EU. Lényegében ugyanazt, amit mi is. Úgy akart egységes Európát teremteni, hogy erővel homogenizált. Az egységes piac elsöprő fölényt adott a nagyoknak. Kettészakították Európát, erős centrumra és gyenge perifériára. Olyan szabályokat hoztak létre, amelyek mellett nőtt az erősek erőfölénye. Az igazságtalanság ott is megbosszulja magát. Mire kiöregedett a XX. század borzalmait túlélt generáció, újra előkerült a mindent felülíró önzés. Mi pedig nem tudunk megbirkózni az erőfölénnyel, nem tudunk versenyezni az olcsó tőkéjükkel, a hatékonyságukkal a belső piacaink kétharmadának elveszítése közben.

Az viszont továbbra sem igaz, hogy nem tehetünk semmit. Ebben a világban a tudás mindent visz – a tudáshalmaz alakulását követi a világ kettészakadása. Azok a gazdagok, akik akkumulálják a tudást. El kell dönteni, hol a helyünk: lehet beszélni munkaalapú társadalomról – ha a munka nem kapcsolódik a tudáshoz, a képzettséghez, akkor a szegény oldalon ragadunk. A jelenlegi politika az alacsony hozzáadott értékről, a minimális értékteremtésről, a szerény életről szól.

A kamatokat összhangba kell hozni a nemzetgazdaság teljesítőképességével. Fegyelmezett költségvetés, finomabbra hangolt adószerkezet, az alulfoglalkoztatottság csökkentése kell. Az energiagazdálkodásban, illetve a vízgazdálkodásban lehet új munkahelyeket teremteni. Mindkettőben óriási a pazarlás, és mindkettőre vonatkozóan részletes megoldási javaslatok vannak a miniszterelnök asztalán. Nem arról van szó, hogy nem rendelkezünk a szellemi kapacitásokkal, hanem arról, hogy ezeket a politika nem használja, más érdekeket követ. Az épületkorszerűsítés, a zöldenergia-ipar, illetve a vízmegtartó gazdálkodás öt év alatt 250 ezer munkahelyet hozhatna létre, elsősorban az alulképzettek számára. Nem elérhetetlen célokról van szó, hanem arról, hogy a magyar energiahatékonyságot legalább a román szintre emeljük.

Fel kell hagyni a multik szélsőséges kezelésével. Némelyiknek aránytalanul nagyobb kedvezményeket adunk, mint a hazai vállalkozásoknak, némelyiket agyonadóztatjuk, függetlenül attól, hogy a jelenlétük milyen hatással van a gazdaságra – ebből nem jön ki egy értelmes, nemzeti célokat követő gazdaságpolitika.

Sokkal nagyobb tiszteletet kell adni a szakmai hozzáértésnek, nem folytatódhat az a felülről vezérelt amatörizmus, amit a politika ránk erőltet, mert a világ könyörtelenül bünteti.

A kkv-k teljesítőképességén múlik a jövő. Radikálisan át kell alakítani az adózásukat, az adminisztrációjukat – különben beszorulunk egy olyan gazdasági szerkezetbe, ami mások szellemi termékeit állítja elő, és amiben mi nem alkotunk semmit, csak gyártunk.

Ángyán József egyetemi tanár, az Orbán-kormány volt államtitkára

Járom az országot, próbálok áttörni az engem körülvevő médiablokádon, és eljutni az emberekhez. Eddig 18 fórumot tartottam – szeretném mindenütt elmagyarázni, hogy én az új világ első kormányához szegődtem, de az Orbán-kormány a régi világhoz tartozik.

A Nemzeti Vidékstratégia, amit a kormány elfogadott, széles társadalmi konszenzuson alapul, az országban mindenütt megvitatták és támogatták. Mégsem az történik, ami benne van. Keresem a választ: kik térítik el az országot ettől az iránytól?

A magyarázathoz egészen a gyökerekig kell visszamenni. A Quadragesimo anno szociális enciklikában XI. Pius írja a szubszidiaritásról: amit az egyes személyek a saját erejükből meg tudnak oldani, azt a közösségre bízni tilos. Amit egy kisebb közösség képes elvégezni, azt felfelé hárítani jogszerűtlenség és bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása.

Nekünk is be kell látnunk: az alacsonyabb társadalmi szinteken vannak az eredeti jogosítványok: egyén, család, települési közösség, nemzet – így épül fel a társadalom. A jogosítványait csak a közösség adhatja az államnak, ha azt gondolja, hogy így hatékonyabb – az állam nem veheti el erővel. Sőt, inkább segítenie kell a közösségeket a jogai gyakorlásában. Ha a magasabb szint eltér ettől az iránytól, mindig bajt okoz. Olyanfajta kettősséget látunk, amelyben az egyik oldalon a hontalan tőkeérdekek, a másik oldalon a helyi közösségek vannak. Ha az állam nem a közjó mentén, hanem a tőkeérdekek mentén használja a közjavakat (vagyis átáll a tőke oldalára), akkor a közösségek nagy bajba kerülnek.

A nemzetek modern kori biztonságát az határozza meg, hogy rendelkeznek-e az erőforrások fölött. Föld, víz, energiaellátás, élelmezés és élelmiszer, a környezet biztonsága a fennmaradás alapja. Aki ezeket az erőforrásokat megszerzi, azt tesz a közösségekkel, amit akar. Brutális birkózás zajlik az egész világon, ennek vagyunk az elszenvedői. Aki elveszíti a rendelkezési jogát az erőforrásai felett, az elveszett. Azért a föld van a középpontban, mert az élelem-előállítás stratégiai kérdés. A földárak különbsége a másik magyarázat. A föld nemcsak termelőeszköz, hanem a kincsképzés eszköze is – ez a funkciója ma nálunk erősebb a többinél. Kelet-nyugati irányban haladva egy hektár termőföld ára Magyarországon 200.000 és kétmillió forint között van. Az osztrák határtól nyugatra viszont nincs szabad föld, nincs földpiac – a családok kezében vannak a földek. Végső esetben a helyi közösség veszi meg, ha nincs örökös, de a közösségen kívülre nem kerülhet. Ha valamiért adásvételre kerül sor, egy hektár föld ára 10 millió forint: 5-50-szeres földárbeli különbségek mutatkoznak. A jövő évtől – ha a kormány nem tesz semmit – föloldódik a külföldiek magyarországi földvásárlási moratóriuma, jöhet a tőke a magyar földért. A készülő földtörvény ezt lehetővé teszi, könnyű megfelelni a feltételeinek.

A harmadik okot a támogatások jelentik. A mezőgazdaságnak sok olyan szolgáltatása van, amit a piac nem honorál (természetmegőrzés, vidékfejlesztés stb.) – erről szólnak eredetileg az uniós támogatások. 60 ezer forint hektáronként a földalapú támogatás, de léteznek fejlesztési támogatások is, akár 200 ezer forintot is lehet kapni hektáronként. A támogatási listán az első 30 cég adataiból kiderül, hogy 6 nagy tőkeérdekeltség (maffiacsaládnak szoktam nevezni) szerzi meg a közös agrárkassza nagy részét. Közel 60 ezer hektár földet birtokolnak, vagyis szó nincs családi gazdaságokról. A birtokuk nagy része állami föld, vagyis az állam biztosít számukra főúri jövedelmet, közel 15 milliárd forintot évente. (Közben a tanyafejlesztési programra 300 ezer ember 1 milliárd forintot kapott.)

A közpénz nem arra való, hogy tőkeérdekeket szolgáljon, a közjót kellene szolgálnia. A helyi közösségek érdekérvényesítő képessége nem azonos a nagytőkéével. Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, néhány éven belül 250-300 érdekeltség kezében lesz a termőföld – ez a dél-amerikai modell. A helyi közösségek elüldözése, több tízezer hektáros monokultúrás, iparszerű, kemizált mezőgazdaság nulla foglalkoztatással, drasztikus környezetrombolással. Város és vidék közös sorson osztozik: a város kapja a vidékről elmenekült munkanélküliek tömegét. Ez a folyamat az egész országon át fog gázolni, nagyon nehéz lesz utána kikapaszkodni a gödörből.

Erkölcsi dimenziója is van a problémának: ha ezzel kampányoltunk volna, ha erre kértünk volna felhatalmazást, és az emberek erre szavaztak volna, akkor szomorú szívvel ugyan, de elfogadnám. Csakhogy az ígéretek nem erről szóltak, hanem a falu, a családi gazdaság megerősítéséről, a helyi autonómiák helyreállításáról. És szeretném hangsúlyozni: nem a portással állapodtam meg erről, hanem a jelenlegi miniszterelnökkel.

Vannak tények, amelyek cáfolhatatlanul megmutatják, hogy elárultuk a vidéket. Az állami földbérlettel kiosztott földek több mint 40 százalékát 11 érdekeltség szerezte meg. Nem ezt ígértük. Vagy ott van az agrárkamara. Mindenki, aki a mezőgazdaságból él, tudja, hogy alulról építkező, szolgáltató és segítő szervezetre lenne szükség. Végigjártuk az országot, mindenütt ezt a szubszidiáris modellt reklámoztunk. Tavaly nyáron 4 nappal az ülésszak vége előtt reggel 9-kor kaptuk meg a kormány által beterjesztett agrárkamarai törvény szövegét, teljesen ellentétes a koncepcióval, fölülről kirendelt vezetőkkel. Este 7-re már lezajlott az általános és a részletes vita, meg voltak tárgyalva a módosítók. Olyan rendszer jött létre, amelyben a fölülről kinevezett vezetés alkotta meg a választási szabályokat. Egyetlen listáról lehetett választani (a Magosz és szövetségesei jelöltjeiből), elképesztő nevekkel, mint a 70-es években a Hazafias Népfrontnál. Ez bizony a régi világ utolsó agrárkamarája, nem az új világé.

Tanulságos például a mezőgazdaságért felelős agrárkamarai alelnök életútja. A baracskai rabgazdaság MSZMP-titkára, vezérigazgatója, majd a Mezőfalvi Állami Gazdaság vezérigazgatója volt. Ezt a gazdaságot a "piszkos tizenkettő" egyikeként kedvezményes állami hitelből, fű alatt privatizálta az első Orbán-kormány, 10.000 hektáros állami területtel. 2006-ban eladták egy németnek, már 30 ezer hektárja van. A szóban forgó vezérigazgató ma is ott van, ma is ő a főnök, az egyik említett "maffiacsalád" delegáltjaként. És ő felel az agráriumért az agrárkamarában, az ő feladata, hogy segítse a kis és közepes családi gazdaságokat.

A magyar mezőgazdaság működéséhez, a falu fejlődéséhez meg kellene alkotni a családi gazdaságokról szóló törvényt, meg a gazdák szövetkezését segítő törvényt. Az alaptörvény 3. módosítása, a földügyi csomag kapcsán itt is hihetetlen fordulat történt: ez a két előkészített javaslat eltűnt a szövegből – helyette váratlanul, a frakció tudta nélkül megjelent benne az "integrált mezőgazdasági termelésszervezés". Hátborzongató elképzelés, ami, ha megvalósul, a Csák Máték korára emlékeztetne. Az ország hét eurorégiójára egy-egy tőkeérdekeltség rátelepül, megkapja az integrációs monopoljogokat. Ez nem trafik, ez egy adott régióban a teljhatalom. Ismeretlen föltételekkel monopólium egy tőkeérdekeltségnek, a vetőmagtól az áruértékesítésig mindenre, és annak garantálása, hogy nála fog a mezőgazdasági profit lecsapódni. A parlamenti szavazáson egyszerű volt a képlet: a választási ígéreteknek, a kormányprogramnak, a nemzeti vidékstratégiának megfelelően a családi gazdaság kerüljön az alkotmányba, vagy az integrált termelésszervezés. Három fő kivételével az egész Fidesz-frakció azt mondta: nem érdekes a család, jöjjenek az integrátorok.

A földforgalmi törvény ugyanezt az irányt tükrözi. Franciaországban – amiről talán senki sem állítja, hogy versenyképtelen a mezőgazdasága – 50 hektár az átlagos birtokméret, 220 hektár az átlagos nagybirtok. Nálunk arról folyik a vita, hogy 1200 vagy 1800 hektár legyen-e a felső határ. Most úgy áll, hogy 1800 hektár lesz, de az is könnyen kijátszható, egy családon vagy egy érdekeltségen belül nem számítják össze. Ugyanaz történik majd, mint a földbérleteknél: a szeretetotthonban élő nagymama több száz hektár szántót és gyümölcsöst kap. Ha ez kétharmados törvényben rögzül, akkor végünk van.

Amit mondok, azzal szemben kétféle érvelés van a kormányban: tessék bíróságra menni (ez azt jelenti, elismerem, hogy erkölcstelen, de törvényes, mert beleírtam a törvénybe), illetve – az ellenzéknek –: hallgass, mert te is loptál.

A helyi közösségeknek el kellene számoltatni a képviselőjüket, használni kell a nyilvánosság megmaradt csatornáit, beszélni kell az emberekkel. Nem kell félni, és nem szabad feladni.

Róna Péter, Sólyom László és Ángyán József tartott előadást az Ökopolisz Alapítvány konferenciáján
Top cikkek
Érdemes elolvasni
1
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.