Sólyom László akadémikus, volt köztársasági elnök

Nem követjük a fősodor kettősségét, nem hagyjuk magunkat betuszkolni a jelentését vesztett jobb és bal kategóriákba. A gondolkodásunkban nem az a központi elem, hogy kit kell legyőzni, hanem hogy megtaláljuk-e a harmadik utat. Ez nem pártrendezvény (az Ökopolisz az LMP pártalapítványa - H. M.), nem is zászlóbontás, már harmadszor tanácskozunk hasonló körben.

A demokrácia és a jogállam megítélésében is a szokásos kétosztatúság érvényesül, a rendszer kritikusai és támogatói részéről is. Mindkét oldal kiragadott példákkal érvel - a támogatók főként azzal, hogy minden kifogásolt szabályra van külföldi példa. Ennek pont annyi értelme van, mint ha azt mondanánk, hogy az állatorvosi ló a boncasztalon tulajdonképpen egészséges, hiszen külön-külön minden betegsége előfordul más, még élő lovakban. Ez ugyanolyan képtelenség, mint a diktatúra állandó emlegetése, vagy az, ha az 1990 és 2010 közötti időszakot differenciálatlanul tévelygésnek minősítik.

Nem a részekről kellene vitatkozni, hanem az egészről. Nem elég meghirdetni a gazdasági szabadságharcot, arról is szólni kell, hogy mi lehet az autonómiánk alapja, mitől nem leszünk gyarmat? Ahhoz, hogy az összeszerelésre alapuló bérmunkás-modellből kiszabaduljunk, minden téren változás kell, az oktatástól az állami pénzügyekig. Művelt és iskolázott lakosságra, a természeti erőforrások felelős használatára, a Kárpát-medencét egységben kezelő környezet- és nemzetpolitikára lenne szükség. Az energiafüggetlenség kapcsán nem az a valódi kérdés, hogy melyik csövön jobb függni, hanem az, hogy mit tehetünk az energiahatékonyságért és a megújulók használatáért. Nincs nagyobb függőség, mint a minden ízében külföldi atomipartól függeni, ahol az üzemanyag beszerzésétől a kiégett fűtőelemek eltakarításáig mindenben másokra vagyunk utalva.  Ebben nem léteznek saját megoldások: a bátaapáti nukleáris hulladéklerakó nagyszerűsége a köröshegyi völgyhídéval vetekszik – mérnökileg impozáns, nagyon drága, és az alapprobléma kezelésére, vagyis a használt üzemanyag eltárolására nem alkalmas.

Róna Péter közgazdász, az Ökopolisz Alapítvány társelnöke

A rendszerváltással a szabadság álma jórészt megvalósult, a gazdasági és társadalmi célok többsége viszont továbbra is álom maradt. A közép-kelet-európai országok csatlakozásának programja elromlott: elrontottuk mi is, és elhibázta az EU is.

A közgazdaságtan a bizonytalanságok tudománya, néhány adat azonban a laikusok számára is megfoghatóan jellemzi a nehezen megragadható folyamatokat. Ilyen mindenekelőtt a beruházási ráta: a beruházások hozzák létre az új munkahelyeket, ezek nélkül nincs foglalkoztatás, nem jön létre az értékteremtéshez szükséges kapacitás. Ha pedig az értékteremtő képesség elsorvad, akkor a demokrácia is meginog. A demokratikus berendezkedés nem a szándék és a jóakarat gyümölcse, a karbantartásához forrásokra is szükség van.

Ma Magyarországon a beruházási ráta mindössze a GDP 16%-a, jelenleg ez a gazdasági és politikai vergődésünk egyik forrása. A 16 százalékos arány rendkívül alacsony: az állóeszközök amortizációjának pótlására is legalább 20 százalék kellene. Ahhoz, hogy lépést tartsunk az EU fejlődésével, 22 százalékos szintre lenne szükség, a  felzárkózáshoz ennél is több kellene. Most minimálisan évi 8 milliárd euró beruházás hiányzik a magyar gazdaságból.

A beruházási hiányt elméletileg az magyarázhatja, ha nincs miből, nincs mibe, vagy nincs miért beruházni. Az elsőt nyugodtan kizárhatjuk, hiszen a világban ma is forrásbőség van. A magyar helyzetnek az a magyarázata, hogy nincsenek a beruházásokat felszívó cégek és ágazatok, illetve hiányzik a tőkét vonzó bizalom. A külföldi tőke nem jön ide, ami pedig itt képződik, az nagyrészt elmegy innen.

A bizalom kérdése viszonylag egyszerűen kezelhető: olyan jogi állapot, illetve politikai környezet alakult ki, ami a befektetők számára nem bizalomgerjesztő – ezt rendbe lehet hozni. Arra viszont nehezebb válaszolni, hogy miért nincs kinek termelni, hitelezni, miért nincs mibe befektetni.

A választ részben a fiskális és a monetáris politika viszonya adja meg.  Egy felzárkózó országnak szigorú fiskális, illetve enyhén laza monetáris politikára van szüksége, ami exportsegítő, a honi gazdaságot védő hatást gyakorol. Két évtizeden át ennek éppen az ellenkezőjét követtük: fiskális alkoholizmust monetáris szadizmussal párosítva. A reálkamat folyamatosan meghaladta a 8 százalékot, ma is fölötte van. ennyit kellene egy vállalkozásnak kitermelni, hogy hitelhez jusson. A legtöbb hazai kkv számára ez a szint elérhetetlen, miközben a térségbeli versenytársaik a felét, a nyugatiak alig a harmadát fizetik a tőkéért. Amíg a reálkamat nem csökken a versenytársak közelébe, hiú ábránd a kilábalás. A tőke kitermelhetetlen ára magyarázza részben a beruházási apályt.

Lehet azt gondolni, hogy mindez a bankárok vagy az ellenséges hatalmak összeesküvésének következménye, de szerintem a baj sokkal inkább belső eredetű. Megállíthatatlanul veszekszünk egymással, a szomszédainkkal, lassan az egész világgal. Csak a saját igazságunkat hisszük el. A jobboldal azt gondolja, hogy a baloldalt örökre a földbe lehet döngölni, és ettől majd létrejön az egységes magyar nemzet. A baloldal azt gondolja, hogy meg kell vívni a nagy, végső harcot a jobboldallal, és utána következik a kánaán. Nem ma kezdtünk így gondolkodni: az elit évszázadokig abban a hitben élt, hogy a nemzetiségekkel fölösleges foglalkozni. A rendszerváltás széthúzásból és együttműködés-képtelenségből adódó kudarcai után még mindig egynemű nemzetben gondolkodnak sokan.

Nekik szeretném mondani: a természet a sokféleségre épül, és ha a sokféleség csorbul, az mindig életveszélyes. Az egynemű, egységes ideológiájú társadalom is törékennyé válik, az egész XX. század ezt bizonyítja. A kirekesztést, a más megoldásokban hívők kiátkozását el kell utasítanunk, mert erkölcstelen, és az erkölcs itt a teremtés törvényével találkozik. Minden eszme, ami egyeduralomra törekedett, a történelemben kudarcot vallott – nem azért, mert rossz volt, hanem mert a teremtésben nincs egyeduralom. A társadalom értékteremtő képessége nem egy eszme követéséből, hanem a párbeszédből téplálkozik. A párbeszéd: alku, ennek van a legnagyobb értékteremtő képessége, hiszen mindkét félnek van benne érdekeltsége – a megállapodásban és a végrehajtásban is. Miféle nemzet az, amelyik még nemzeti ünnepein sem képes együtt ünnepelni? Ennek a nemzetnek az utolsó, valóban közös élménye a 6-3 volt, 60 éve a Wembley-ben. A közösséget a közös élmények formálják – nekünk nincsenek ilyen élményeink.

A tét nem a földbe dögönyözés, vagy az összefogás a másik legyőzéséért, hanem a történelmi kiegyezés az egyet nem értők, a jobb- és baloldaliak között. A társadalomnak ki kell kényszerítenie az együttműködést, meg kell büntetnie azt a politikust, aki az alantas indulatok felkorbácsolásából csinál tőkét.

Azt a kérdést is föl kell tenni, hogy mit rontott el az EU. Lényegében ugyanazt, amit mi is. Úgy akart egységes Európát teremteni, hogy erővel homogenizált. Az egységes piac elsöprő fölényt adott a nagyoknak. Kettészakították Európát, erős centrumra és gyenge perifériára. Olyan szabályokat hoztak létre, amelyek mellett nőtt az erősek erőfölénye. Az igazságtalanság ott is megbosszulja magát. Mire kiöregedett a XX. század borzalmait túlélt generáció, újra előkerült a mindent felülíró önzés. Mi pedig nem tudunk megbirkózni az erőfölénnyel, nem tudunk versenyezni az olcsó tőkéjükkel, a hatékonyságukkal a belső piacaink kétharmadának elveszítése közben.

Az viszont továbbra sem igaz, hogy nem tehetünk semmit. Ebben a világban a tudás mindent visz – a tudáshalmaz alakulását követi a világ kettészakadása. Azok a gazdagok, akik akkumulálják a tudást. El kell dönteni, hol a helyünk: lehet beszélni munkaalapú társadalomról – ha a munka nem kapcsolódik a tudáshoz, a képzettséghez, akkor a szegény oldalon ragadunk. A jelenlegi politika az alacsony hozzáadott értékről, a minimális értékteremtésről, a szerény életről szól.

A kamatokat összhangba kell hozni a nemzetgazdaság teljesítőképességével. Fegyelmezett költségvetés, finomabbra hangolt adószerkezet, az alulfoglalkoztatottság csökkentése kell. Az energiagazdálkodásban, illetve a vízgazdálkodásban lehet új munkahelyeket teremteni. Mindkettőben óriási a pazarlás, és mindkettőre vonatkozóan részletes megoldási javaslatok vannak a miniszterelnök asztalán. Nem arról van szó, hogy nem rendelkezünk a szellemi kapacitásokkal, hanem arról, hogy ezeket a politika nem használja, más érdekeket követ. Az épületkorszerűsítés, a zöldenergia-ipar, illetve a vízmegtartó gazdálkodás öt év alatt 250 ezer munkahelyet hozhatna létre, elsősorban az alulképzettek számára. Nem elérhetetlen célokról van szó, hanem arról, hogy a magyar energiahatékonyságot legalább a román szintre emeljük.

Fel kell hagyni a multik szélsőséges kezelésével. Némelyiknek aránytalanul nagyobb kedvezményeket adunk, mint a hazai vállalkozásoknak, némelyiket agyonadóztatjuk, függetlenül attól, hogy a jelenlétük milyen hatással van a gazdaságra – ebből nem jön ki egy értelmes, nemzeti célokat követő gazdaságpolitika.

Sokkal nagyobb tiszteletet kell adni a szakmai hozzáértésnek, nem folytatódhat az a felülről vezérelt amatörizmus, amit a politika ránk erőltet, mert a világ könyörtelenül bünteti.

A kkv-k teljesítőképességén múlik a jövő. Radikálisan át kell alakítani az adózásukat, az adminisztrációjukat – különben beszorulunk egy olyan gazdasági szerkezetbe, ami mások szellemi termékeit állítja elő, és amiben mi nem alkotunk semmit, csak gyártunk.

Ángyán József egyetemi tanár, az Orbán-kormány volt államtitkára

Járom az országot, próbálok áttörni az engem körülvevő médiablokádon, és eljutni az emberekhez. Eddig 18 fórumot tartottam – szeretném mindenütt elmagyarázni, hogy én az új világ első kormányához szegődtem, de az Orbán-kormány a régi világhoz tartozik.

A Nemzeti Vidékstratégia, amit a kormány elfogadott, széles társadalmi konszenzuson alapul, az országban mindenütt megvitatták és támogatták. Mégsem az történik, ami benne van. Keresem a választ: kik térítik el az országot ettől az iránytól?

A magyarázathoz egészen a gyökerekig kell visszamenni. A Quadragesimo anno szociális enciklikában XI. Pius írja a szubszidiaritásról: amit az egyes személyek a saját erejükből meg tudnak oldani, azt a közösségre bízni tilos. Amit egy kisebb közösség képes elvégezni, azt felfelé hárítani jogszerűtlenség és bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása.

Nekünk is be kell látnunk: az alacsonyabb társadalmi szinteken vannak az eredeti jogosítványok: egyén, család, települési közösség, nemzet – így épül fel a társadalom. A jogosítványait csak a közösség adhatja az államnak, ha azt gondolja, hogy így hatékonyabb – az állam nem veheti el erővel. Sőt, inkább segítenie kell a közösségeket a jogai gyakorlásában. Ha a magasabb szint eltér ettől az iránytól, mindig bajt okoz. Olyanfajta kettősséget látunk, amelyben az egyik oldalon a hontalan tőkeérdekek, a másik oldalon a helyi közösségek vannak. Ha az állam nem a közjó mentén, hanem a tőkeérdekek mentén használja a közjavakat (vagyis átáll a tőke oldalára), akkor a közösségek nagy bajba kerülnek.

A nemzetek modern kori biztonságát az határozza meg, hogy rendelkeznek-e az erőforrások fölött. Föld, víz, energiaellátás, élelmezés és élelmiszer, a környezet biztonsága a fennmaradás alapja. Aki ezeket az erőforrásokat megszerzi, azt tesz a közösségekkel, amit akar. Brutális birkózás zajlik az egész világon, ennek vagyunk az elszenvedői. Aki elveszíti a rendelkezési jogát az erőforrásai felett, az elveszett. Azért a föld van a középpontban, mert az élelem-előállítás stratégiai kérdés. A földárak különbsége a másik magyarázat. A föld nemcsak termelőeszköz, hanem a kincsképzés eszköze is – ez a funkciója ma nálunk erősebb a többinél. Kelet-nyugati irányban haladva egy hektár termőföld ára Magyarországon 200.000 és kétmillió forint között van. Az osztrák határtól nyugatra viszont nincs szabad föld, nincs földpiac – a családok kezében vannak a földek. Végső esetben a helyi közösség veszi meg, ha nincs örökös, de a közösségen kívülre nem kerülhet. Ha valamiért adásvételre kerül sor, egy hektár föld ára 10 millió forint: 5-50-szeres földárbeli különbségek mutatkoznak. A jövő évtől – ha a kormány nem tesz semmit – föloldódik a külföldiek magyarországi földvásárlási moratóriuma, jöhet a tőke a magyar földért. A készülő földtörvény ezt lehetővé teszi, könnyű megfelelni a feltételeinek.

A harmadik okot a támogatások jelentik. A mezőgazdaságnak sok olyan szolgáltatása van, amit a piac nem honorál (természetmegőrzés, vidékfejlesztés stb.) – erről szólnak eredetileg az uniós támogatások. 60 ezer forint hektáronként a földalapú támogatás, de léteznek fejlesztési támogatások is, akár 200 ezer forintot is lehet kapni hektáronként. A támogatási listán az első 30 cég adataiból kiderül, hogy 6 nagy tőkeérdekeltség (maffiacsaládnak szoktam nevezni) szerzi meg a közös agrárkassza nagy részét. Közel 60 ezer hektár földet birtokolnak, vagyis szó nincs családi gazdaságokról. A birtokuk nagy része állami föld, vagyis az állam biztosít számukra főúri jövedelmet, közel 15 milliárd forintot évente. (Közben a tanyafejlesztési programra 300 ezer ember 1 milliárd forintot kapott.)

A közpénz nem arra való, hogy tőkeérdekeket szolgáljon, a közjót kellene szolgálnia. A helyi közösségek érdekérvényesítő képessége nem azonos a nagytőkéével. Ha a jelenlegi tendenciák folytatódnak, néhány éven belül 250-300 érdekeltség kezében lesz a termőföld – ez a dél-amerikai modell. A helyi közösségek elüldözése, több tízezer hektáros monokultúrás, iparszerű, kemizált mezőgazdaság nulla foglalkoztatással, drasztikus környezetrombolással. Város és vidék közös sorson osztozik: a város kapja a vidékről elmenekült munkanélküliek tömegét. Ez a folyamat az egész országon át fog gázolni, nagyon nehéz lesz utána kikapaszkodni a gödörből.

Erkölcsi dimenziója is van a problémának: ha ezzel kampányoltunk volna, ha erre kértünk volna felhatalmazást, és az emberek erre szavaztak volna, akkor szomorú szívvel ugyan, de elfogadnám. Csakhogy az ígéretek nem erről szóltak, hanem a falu, a családi gazdaság megerősítéséről, a helyi autonómiák helyreállításáról. És szeretném hangsúlyozni: nem a portással állapodtam meg erről, hanem a jelenlegi miniszterelnökkel.

Vannak tények, amelyek cáfolhatatlanul megmutatják, hogy elárultuk a vidéket. Az állami földbérlettel kiosztott földek több mint 40 százalékát 11 érdekeltség szerezte meg. Nem ezt ígértük. Vagy ott van az agrárkamara. Mindenki, aki a mezőgazdaságból él, tudja, hogy alulról építkező, szolgáltató és segítő szervezetre lenne szükség. Végigjártuk az országot, mindenütt ezt a szubszidiáris modellt reklámoztunk. Tavaly nyáron 4 nappal az ülésszak vége előtt reggel 9-kor kaptuk meg a kormány által beterjesztett agrárkamarai törvény szövegét, teljesen ellentétes a koncepcióval, fölülről kirendelt vezetőkkel. Este 7-re már lezajlott az általános és a részletes vita, meg voltak tárgyalva a módosítók. Olyan rendszer jött létre, amelyben a fölülről kinevezett vezetés alkotta meg a választási szabályokat. Egyetlen listáról lehetett választani (a Magosz és szövetségesei jelöltjeiből), elképesztő nevekkel, mint a 70-es években a Hazafias Népfrontnál. Ez bizony a régi világ utolsó agrárkamarája, nem az új világé.

Tanulságos például a mezőgazdaságért felelős agrárkamarai alelnök életútja. A baracskai rabgazdaság MSZMP-titkára, vezérigazgatója, majd a Mezőfalvi Állami Gazdaság vezérigazgatója volt. Ezt a gazdaságot a "piszkos tizenkettő" egyikeként kedvezményes állami hitelből, fű alatt privatizálta az első Orbán-kormány, 10.000 hektáros állami területtel. 2006-ban eladták egy németnek, már 30 ezer hektárja van. A szóban forgó vezérigazgató ma is ott van, ma is ő a főnök, az egyik említett "maffiacsalád" delegáltjaként. És ő felel az agráriumért az agrárkamarában, az ő feladata, hogy segítse a kis és közepes családi gazdaságokat.

A magyar mezőgazdaság működéséhez, a falu fejlődéséhez meg kellene alkotni a családi gazdaságokról szóló törvényt, meg a gazdák szövetkezését segítő törvényt. Az alaptörvény 3. módosítása, a földügyi csomag kapcsán itt is hihetetlen fordulat történt: ez a két előkészített javaslat eltűnt a szövegből – helyette váratlanul, a frakció tudta nélkül megjelent benne az "integrált mezőgazdasági termelésszervezés". Hátborzongató elképzelés, ami, ha megvalósul, a Csák Máték korára emlékeztetne. Az ország hét eurorégiójára egy-egy tőkeérdekeltség rátelepül, megkapja az integrációs monopoljogokat. Ez nem trafik, ez egy adott régióban a teljhatalom. Ismeretlen föltételekkel monopólium egy tőkeérdekeltségnek, a vetőmagtól az áruértékesítésig mindenre, és annak garantálása, hogy nála fog a mezőgazdasági profit lecsapódni. A parlamenti szavazáson egyszerű volt a képlet: a választási ígéreteknek, a kormányprogramnak, a nemzeti vidékstratégiának megfelelően a családi gazdaság kerüljön az alkotmányba, vagy az integrált termelésszervezés. Három fő kivételével az egész Fidesz-frakció azt mondta: nem érdekes a család, jöjjenek az integrátorok.

A földforgalmi törvény ugyanezt az irányt tükrözi. Franciaországban – amiről talán senki sem állítja, hogy versenyképtelen a mezőgazdasága – 50 hektár az átlagos birtokméret, 220 hektár az átlagos nagybirtok. Nálunk arról folyik a vita, hogy 1200 vagy 1800 hektár legyen-e a felső határ. Most úgy áll, hogy 1800 hektár lesz, de az is könnyen kijátszható, egy családon vagy egy érdekeltségen belül nem számítják össze. Ugyanaz történik majd, mint a földbérleteknél: a szeretetotthonban élő nagymama több száz hektár szántót és gyümölcsöst kap. Ha ez kétharmados törvényben rögzül, akkor végünk van.

Amit mondok, azzal szemben kétféle érvelés van a kormányban: tessék bíróságra menni (ez azt jelenti, elismerem, hogy erkölcstelen, de törvényes, mert beleírtam a törvénybe), illetve – az ellenzéknek –: hallgass, mert te is loptál.

A helyi közösségeknek el kellene számoltatni a képviselőjüket, használni kell a nyilvánosság megmaradt csatornáit, beszélni kell az emberekkel. Nem kell félni, és nem szabad feladni.