Erre a törvényre az égvilágon semmi szükség nem volt. Nem csak azért nem, mert a szomszédaink zöme Trianont nem gyászként, hanem igazságtételként élte illetve éli meg, hanem azért sem, mert az összetartozást nem deklarálni, hanem dokumentálni kellene.

Például azzal, hogy a nemzeti színekbe burkolózó magyar mezőgazdasági munkáltatók nem "románozzák" napestig mindazokat a magyar "testvéreiket", akiket alkalmi munkákra szerződtetnek. Például azzal, hogy rámutatunk: a határon átívelő vérségi kapcsolat önmagában jelenleg nem akadálya annak, hogy valaki jó magyarként éppenséggel ne "alávetett", hanem vezető szerepet játsszék akár Románia akár Szlovákia politikai életében. Nem szimbolikusat, hanem valódit. Az "egységes magyar nemzettől" teljességgel elkülönültet. Mert aki Bukarestben miniszterként, képviselőként romániai adótörvényekről vitatkozik, szavaz és dönt, annak sok minden megfordul a fejében, csak épp az nem, hogy ő magyarként, egy "egységes nemzet tagjaként" politizál.

Itt mutatnék rá egy paradoxonra. Orbán Viktor a hét végén Kötcsén arról értekezett, hogy Magyarországon nincs nemzeti egység, viszont lehetséges a nemzeti együttműködés. Ezért is fogadott el a törvényhozás nyilatkozatot „a nemzeti együttműködés rendszeréről". Na mármost, ha idehaza sincs nemzeti egység, akkor hogyan volna - a gondolkodások, meggyőződések, szocializációk sokfélesége folytán - "a több állam fennhatósága alá vetett" és a honi magyarok között?

Töröm a fejem azon is, hogy Kövér László, aki valamennyi tragédiánk között a trianonit ruházza fel a maga legjeivel (legmeghatározóbb, legmesszebb mutató stb.), és aki az összetartozási törvény egyik beterjesztője volt, hogyan számol el magában azzal, hogy pártja húsz évvel ezelőtt még az egyperces néma parlamenti felállást sem vállalta?

Miért beszélnek tabutörésről ma, amikor Kádár János 1975-ben, a helsinki konferencián a "Magyarország" által elszenvedett kétharmados területveszteség tényét tárta a világ vezetői elé, holott addig csakis az Osztrák-Magyar Monarchia széthullásáról, csonkulásáról volt illő beszélni? Az óvatos Kádár akkor a népességvesztésről egy szót se szólt (nehogy bárki úgy érezze, mintha a felvidéki szlovákok vagy az erdélyi románok a magyarok tulajdonai lettek volna). Azóta sem történt semmi a politikai nyilvánosságban a szembenézés felé.

Azt ugyanis csak egyféle módon lehet. Elmondani, tanítani, hogy a kor viszonyai között sajnos lehetséges volt egyidejűleg igazságot szolgáltatni a magyar hatalom által elnyomott román és szlovák többségnek, másfelől súlyosan igazságtalannak lenni több millió, önrendelkezésre vágyó kisebbségi magyarral szemben.

Ezt a "szembenézést" én történészekre bíznám, semmiképp se politikusokra, kiknek ehhez se tudásuk, se tehetségük - csak késztetésük a napi haszonlesésre.