Az ítélkező szervezet üzenete egyértelmű: a testület nem kér az olyan jellegű tartalmakból, amelyek alkalmasak a képernyő előtt üldögélő fiatalok lelki nyugalmának megzavarására. Mint tudjuk, erotika, pia, trágárság, bujaság, azaz a szörnyűségek tárháza lelhető föl a csatornák saját készítésű műsoraiban. A médiaigazság-szolgáltató nem tolerálja az efféle erkölcstelenség megjelenítését. Nyilván azért, mert pontosan tudja: milyen az ideális műsor. Az adatok szerint azonban ízlése korántsem egyezik a nézőkével. 

Alekosz feleséget keres

A RTL megfegyelmezett reality-je ugyanis a televíziós piac vitathatatlan uralkodója. A képernyő előtt ülők (lásd még: választópolgárok) egyértelműen állást foglaltak a tartalom mellett. A demokratikus ethosszal aligha egyeztethető össze, hogy egy grémium – amelynek tagjai semmiféle demokratikus fölhatalmazást nem kaptak – fölülbírálja a polgárok döntését. Ha megteheti, akkor a rendszer működését a felvilágosult abszolutizmus szelleme járja át.

Igaz, a „médiatársulat” csupán segíteni szeretne, hiszen a buta, hülye népnek fogalma sincs arról, hogy mi a rendes kultúra, az igaz magyarnak tetsző tartalom. E álláspont mindössze arról tanúskodik: a politikai elit a rendszerváltás óta képtelen megérteni a médiaszisztémát, illetve a kortárs nyilvánosság szerkezetét.

A mindenkori kormányok prioritásként kezelik a közszolgálati média kolonializációját. Persze még e körben is mulattató unikum, hogy a hatalomra került párt saját rendezvényszervezőjére bízza az első számú csatornát. A vonatkozó politika irányelvei azonban nem változnak: milliárdok vesznek a semmibe egy életképtelen, rothadó struktúrában.

A feladat sem különbözik a megszokottól: a kabinet csupán lojalitást vár a pénzért és a posztért cserébe. Az aktuális kurzus éppen szolgalelkűséget...

Ennek nyomán semmi meglepő nincs abban, hogy a gondolat, az intellektus, az innováció messze elkerüli a közmédiumok műsoraiért felelős szakemberek műveleti területét. A közszolgálati média impotenciája jelentős szerepet játszott a két kereskedelmi csatorna – egyébként természetesnek tetsző – fölényének maximalizálásában. A műsorok – tisztelet a kivételnek – elfogultak, érdektelenek, jellegtelenek, főként versenyképtelenek, így a csatornák már régen elveszítették létezésük értelmét: a nézőt.

Ennek folytán képtelenek legfontosabb szerepüket betölteni, azaz nem vesznek részt a polgárok demokratikus szocializációjában. A legnagyobb kereskedelmi csatornák mint profitorientált vállalkozások pedig egyáltalán nem tekintenek első számú feladatként a nézők oktatására és tárgyszerű informálására.

Az állami szerveknek korábban ésszerű lett volna interveniálniuk, hiszen a csatornák korlátozott számban voltak elérhetők, azaz azoknak, amelyek sugárzási lehetőséghez jutottak, fokozott felelősséget kellett vállalniuk a közvetített tartalomért. Ellenben mára értelmezhetetlenné vált a szigor, hiszen megannyi csatorna érhető el, az interneten pedig bármi hozzáférhető. Tetszik, nem tetszik: a szabad választás nyomán uralkodnak a legnagyobb kereskedelmi csatornák, nem csupán azért, mert nincs más.

Ugyanakkor a politikusok felelőssége megkerülhetetlen abban, hogy hozzávetőleg fél éve Nagy Alekosz érdi illetőségű biztonsági őr regnál a legnézettebb csatorna fő műsoridejében. A közszolgálat ugyanis nem ab ovo versenyképtelen, hanem mert azzá tették.

A „közszolgálatban nem lehet csodát tenni!” felkiáltás dogmává merevedett, ám Such György munkássága már értelmezhetetlenné is tette. A szakember elnöki periódusa idején újjáépítette a rádió brandjét, a Petőfi az alternatív kultúra zászlóvivőjévé nemesedett, korábban alig ismert magyar (mondom, magyar...) zenekarok kerültek a fősodorba, a Kossuth pedig úgy működött, ahogy az a közösséget szolgáló médiumtól elvárható. E tények ismeretében egészen természetes, hogy Suchnak és csapatának mennie kellett.

Meglehet, a rádió alkalmi föltámasztása egyedi eset. Meglehet, hogy az MTV nem tetszhalott, hanem tényleg sikerült kivégezni. Ebben az esetben a struktúra reformja nem segít. Akkor pártkatonák sürgős kinevezése helyett az új közszolgálati koncepció kidolgozása lenne az első számű küldetés.

Ha a progresszív gondolat, s a bátorság uralkodna a döntéshozók elméjében, akkor akár az is elképzelhető lenne, hogy az állami pénzt nem rohadó struktúrákra, hanem a társadalom érdekeit szolgáló tartalmak finanszírozására költik. Az MTV-re fordított pénz feléből elképesztő mennyiségű tartalmat állítanának elő az online portálok, a kereskedelmi csatornák, a közösségi rádiók. Mindössze egy pályázati rendszer, valamint az előállított tartalmakat ellenőrző független (!) testület kellene. Ami már-már hihetetlennek tetszik: fogyasztója is lenne az előállított terméknek. Mert az MTV-nél hiába költik a forintokat kitűnőnek értékelt műsorokra, ha nem akad polgár a honban, aki megnézi.

Médiaszakemberek sora igyekszik felhívni a figyelmet arra, hogy a verseny eldőlt, s ideje megérteni a világ kihívásait: oda kell vinni az üzenetet, ahol fogyasztó is akad. A közösség érdekeit szolgáló üzeneteket ugyanis valamiképpen el kell juttatni a polgárok többségéhez, mert különben a demokratikus államrend, s a közösség normái is veszélybe kerülnek.

Zlatan Krajina horvát társadalomtudós tanulmányában emlékezetet arra, hogy a manapság oly népszerű televíziós sorozatok is „üzennek” a társadalomnak. Az Elnök emberei – példának okáért – a végrehajtó hatalom csúcsán trónolók döntéseinek súlyát és összetettségét prezentálja; a Szex és New York a posztmodern feminista önértelmezést közvetíti. Karin Wahl-Jorgensen svéd társadalomtudós tanulmányában pedig arra mutat rá, hogy a racionalitás nem elég már a sikerhez a médiában, mert a műsoroknak a nézők érzelmi szükségleteit is ki kell elégíteniük.

A tudós szerint a „demokratikus szórakoztatás” jelentheti a megoldást, azaz a demokratikus politikai kultúra terjesztésének érdekében fogant, az érzelmi igényeket is kiszolgáló tartalmak kitalálása és elkészítése. A doktriner tartalom ugyanis nem versenyképes a tömegmédia és a digitalizáció korában. Mert az biztos: nem a közszolgálati tartalom, hanem a médium veszítette el közönségét.

Új műsorhoz gondolat és kreativitás kell: valóság-show-ból sem csupán olyan létezik, amelyikben a „testipar” korábbi és jelenlegi kiválóságai szórakoztatják egymást válogatott trágárságok közepette, hanem olyan is, amelyben házi csődbiztos költözik a devizehitele miatt bajbajutott családhoz, segít racionalizálni a kiadásokat, s csak akkor távozik, ha a família gazdasági éltelemben egyenesbe került.

Magyarországi értelmiségi körökben divattá lett lenézni azokat, akik a Való Világot figyelemmel követik. Az elit föltételezi, hogy a milliónyi néző a szart és a gagyit választja. Magam is úgy gondolom, hogy primitív és szimplifikált műsor, ám nincs jogom elvitatni nézőitől, hogy – hitük szerint – jól választottak. Demokratikus politikai rendszerekben ugyanis minden polgár szavazata ugyannyit ér.

Lehet vitatkozni a műsorokon, ám nem lehet tagadni a többség véleményének erejét. Ha a Való Világot, ha a Fideszt, ha Paulo Coelhót, ha a debreceni futballcsapatot választja. Éppen a szabadság hatalma nem engedi, hogy megbüntessék Coelho kiadóját, mert az író primitív könyveit kinyomtatja, így kevesebb fogy Marquezből.

Ahogy a könyvesboltban szabad a választás, úgy a tévé előtt is. Ha lehet DVSC a Barcelona helyett, ha lehet Wass Albert Esterházy Péter helyett, akkor Való Világ is lehet színházi közvetítés helyett. Még ha az ízlésdiktatúra nem is szeretné. A Való Világ demokratikusan nyer fölhatalmazást arra, hogy létezzen.

A tiltás a gyávák és a diktátorok fegyvere. A kapitalizmussal megáldott demokratikus politikai rendszerek a gondolatok szabadságán és versenyén építkeznek. Azaz ideje alternatívát fölmutatni. Gondolkodni, kreaitivitást hozni, befektetni. Megérteni a fekete-fehér televíziók és az okos telefonok, a helyi lapok és az online portálok határolta elképzelhetetlen méretű nyilvánosságot.

Persze ez nem megy Rákay Kálmánnal, mert ő legföljebb egy tüntetés részvevőinek megbecslésében kompetens, ám a posztmodern nyilvánosság kihívásainak megválaszolásában semmiképpen sem.

Igaz, a kinevezése lehet tudatos lépés a krízisre: ő legalább bármikor mondhatja, hogy kétmillióan nézik a közszolgálati adásokat.