A Selmeczi-szindróma lényege, hogy a szőke politikus hölgyről általam önkényesen elnevezett jelenség képes a legtanulatlanabb, legtájékozatlanabb, az érdeklődés teljes hiányában szenvedő ember számára is közel hozni egy problémát azzal, hogy közli vele, pórul járt, hintába ültették. Az előre gyártott panelek címzetthez szállítása könnyű, hiszen amikor az illető belépett a magánnyugdíjpénztárba, már akkor sem volt fogalma arról, hogy az pontosan mit jelent, aláírt papírokat, az elé tett irat harmadik sor ötödik összetett szavánál elakadt (így járt a mikrosütő használati utasításával is, de szerencséjére a készülék ellen nem indított hadjáratot a Fidesz-gépezet), most meg elhiszi, hogy a biztosító a múltból itt ragadt szakszervezeti boncokkal karöltve elkonfiskálta az ő reálhozamát.

Selmeczi Gabriella

Felesleges találgatásokba bocsátkozni arról, hogy hányan követték ezen a szinten a nyugdíjpénztári vagyon államosításának magyarázatát, észrevették-e a végletekig sematikus okfejtésekben föllelhető rágalmakat. Merthogy e témában nem a kritika, a valós ellentmondások feltárása, de még csak nem is a csúsztatások, a politikai érdeknek alárendelt, de még elfogadható tálalás érdemel figyelmet, hanem a konzekvens népbutítás. 

Maga Selmeczi Gabriella sem gondolta anno, hogy egyszer majd nyugdíjvédelmi megbízott lesz, de a kezébe adott szövegek különböző mikrofonokba ismétlése korábban is jól ment neki. Tekintsünk el azonban a magánkasszák elleni ostrom személyes részétől, hiszen az arcvonalhoz mások is adták az arcukat – és vala­mennyien túlmentek az indokolható közgazdasági fenntartások magyarázatán, sőt arra nem is pazaroltak energiát, mert a politikai direktíva célja a szakmai képtelenségek hangoztatásával a történet kriminalizálása volt. A rövid, érthető, hatásvadász megfogalmazástól eljutottunk a hazugság sulykolásáig.

A kommunikációs technika propagandisztikus használatában mindig is jeleskedett a Fidesz, az elemzők dicsérték, a párttársak irigyelték érte. Hiába voltak ennek időnként figyelmeztetően visszatetsző, veszélyes, mi több, számukra is kárt okozó fokozatai, az agyament, a „nép ellensége” típusú kreációkkal nem hagytak fel – ehelyett a megtévesztést a közpolitika szintjére emelték. A jelenséget a nyugdíjpénztárak elleni hajsza intézményesülése mutatja legérzékletesebben, ahogy az egész államszervezet a pénztárakra szabadul, ahogy a stigmagyártó műhelyek megalkotják kódszavaikat (eltőzsdézték), ahogy a kiragadott, kizárólag a hamis teóriát alátámasztó számokhoz kapcsolt vádak előhívják a bankokkal és a „mögöttük álló erőkkel” szemben amúgy is folyamatosan ébren tartott indulatokat.

Kérdés, hogy e gyakorlat vég nélküli kiterjesztésének van-e hosszú távon is bekasszírozható hozama. A semmit nem értők seregével, ha kell, meg lehet-e majd bármit is értetni? Amikor már nem lesz elég arról papolni, hogy nehéz, mondhatni, különleges időket él át a világ, és ez minket sem kímél. Amikor a változás-váltás konkrét következményeit nem lehet csupán régi közmondásokba, egymondatos poénokba, célzatosan válogatott adatokba, pláne nem előítéletekbe csomagolni.

Illetve: dehogynem lehet. Csakhogy a hatása kiszámíthatatlan. Illetve: dehogy kiszámíthatatlan.