...ezúttal nem Magyarországon, hanem Erdélyben romlik. Már több ízben hihette azt a közvélemény, hogy a romániai magyar kisebbség helyzete javulni fog. 1989 karácsonyán. Emil Constantinescu elnökségének, a demokratikus koalíció kormányzásának az idején. Adrian Nastase miniszterelnöksége idején. (Annak ellenére, hogy ő népszerűtlen volt a magyarok között - más hibáiról nem is szólva.) Gheorghe Funar kolozsvári polgármester bukásakor. Amikor a romániai magyarság politikai képviselete, az RMDSZ a szövetségkötés, a szívességek és a nyomásgyakorlás ügyes kombinációjával javítani tudta az erdélyi magyarok gazdasági, államigazgatási és politikai pozícióit. Amikor a magyarellenes sovinizmus - legalább mint tömegjelenség, mint közvetlen fizikai fenyegetés - lanyhulni látszott. S amikor evvel párhuzamosan enyhült az irredenta elemekkel dúsított magyar nacionalizmus is.

A fölmérések azt igazolják, hogy a román közvéleményt is irányító középosztály körében csökkent a magyargyűlölet. A román értelmiséget - Magyarországon elképzelhetetlen mértékben és tekintélylyel - orientáló antikommunista és nyugatbarát hetilapok (Dilema; 22; Observator cultural) az 1990-es években igen határozottan és keményen fordultak szembe az antiszemitizmussal és a hungarofóbiával. Az elitek fordulata (és az olyan, szenvtelenül pragmatikus politikusok biztonság- és rendvágya, mint a korrupciógyanús ügyletei miatt kegyvesztetté vált „szociáldemokrata" Adrian Nastase meg a Nemzeti Liberális Párt vezetői) arról tanúskodott, hogy az RMDSZ által megtestesített magyarság „államalkotó tényezővé" válik, hogy a sok évtizedes elnyomatás által bőven igazolható magyar szimbolikus igények (zászló, himnusz stb.) tolerálhatók, hogy - az erdélyi magyarok számára is - elkezdődhetnek „a polgári hétköznapok". A nacionalista fölfordulástól tartó román, főleg bukaresti elitek elengedték a fülük mellett az autonómiaköveteléseket, szemet hunytak a pesti jobboldal vezetőinek - minden diplomáciai protokollal ellenkező, föltűnően tapintatlan - erdélyi turnéi fölött. Mással voltak elfoglalva.

Ez a „más" a romániai kapitalizmus és a romániai tőkés állam fölépítése, kiépítése volt, amelynek a világnézeti hangsúlyai nagyban különböztek a magyarországiaktól. Más volt a kiindulópont is. Szemben a szétlazult, fölpuhult, félig-meddig piacosított Magyar Népköztársaság sima átmenetével az új, turbókapitalista polgári demokráciába, Romániában egy félig sztálinista, félig fasiszta diktatúra dőlt meg az 1989. decemberi véres forradalommal. Románia instabil és erőszakos maradt hosszú évekig, ennek az instabilitásnak egyik döntő eleme volt a magyarellenesség, amely Marosvásárhelyen zavargásokhoz, pogromhoz vezetett, s amelyre komoly szélsőjobboldali mozgalmakat, pártokat lehetett építeni. Ebben a szélsőjobboldalban fontos szerepet kaptak a Ceausescu-féle állambiztonsági és katonai klikkek befolyásos - és pénzzel jól eleresztett - maradványai. A vezető „középpártok" se riadtak vissza az erdélyi magyarok elleni durva propagandától.

A vezető rétegnek azonban rá kellett döbbennie, hogy a folyamatos összecsapások fenyegető légkörében semmi esélye a gazdasági fejlődésnek, és hogy a Nyugattal akkor még kitűnő kapcsolatokat ápoló Magyarország támogatása nélkül szó se lehet az ország nemzetközi kapcsolatainak megnyugtató rendezéséről, miközben Románia a besszarábiai (moldovai) kérdés meg egyebek miatt keleti szomszédaival, Oroszországgal és Ukrajnával se volt jóban. A hazai tőke, a magas hivatalnoki kar is belső békét akart. Ehhez a szolid szavazótáborra támaszkodó, hajlékony és alkuképes, ám „nemzeti hitelességgel" rendelkező RMDSZ-ben - amelyet az 1990-es évek első felében afféle rémnek tüntettek föl - alkalmas partnert talált. Az RMDSZ távolról sem érte el minden célját, de része lett az országos, és sok helyütt (különösen a Székelyföldön és a Partiumban) a helyi hatalomnak. Terebélyes magyar nemzetiségű bürokrácia alakult ki, a mai Kelet-Európára jellemző kijárókkal, „baráti" cégekkel, és így tovább. Számos tehetséges erdélyi magyar politikus kifejezetten népszerű volt a román közönség egy részének a szemében.

Ám a dolgok az utóbbi években megváltoztak. Különösen három mozzanatra szeretném fölhívni az olvasó figyelmét.

A román állam, miután részben leküzdötte a Nyugat tartós bizalmatlanságát, a térségben (Lengyelország mellett) az Egyesült Államok első számú szövetségese lett, amire történeti okokból nagyon mély oroszellenessége is predesztinálta. (Az oroszellenesség rendszereken áthúzódó adottság, így Ceausescu rezsimjét is jellemezte.) A kisebb szomszédaihoz képest katonailag meglepően erős román állam az iszlám fenyegetés és az újra aktivizálódott orosz militarizmus miatt stratégiailag fölértékelődött fekete-tengeri régióban kulcsszerepet játszik, s amint ezt Törökország párhuzamos példája szépen mutatja, ez fontosabbnak minősül, mint a romániai demokrácia minősége. Tehát a Nyugat bírálata, gyanúi miatt kevésbé kell aggódni Bukarestben, mint korábban.

Ehhez adódik, hogy - ismét csak szemben Magyarországgal - a közvélemény sokáig pozitívan ítélte meg a NATO-tagságot és az európai integrációt. A román elitek hagyományos kisebbrendűségi érzéseire gyógyír volt a szíves fogadtatás. A nyugati megfigyelőket és a nyugati sajtót aggasztó szélsőjobboldalt kiszorították a nagypolitikából, a gazdaság pedig - állítólag - fejlődött. Három-négymillió román állampolgárságú vendégmunkás dolgozott nyugat-európai országokban, s minden probléma (románokkal és romániai cigányokkal szembeni olasz, spanyol stb. idegengyűlölet) ellenére ez is szorosabbra fűzte Románia kapcsolatait a külvilággal. A román kultúra (különösen a film és a képzőművészet) exportja hihetetlenül sikeresnek bizonyult, s a bukaresti elitek (szemben a pestiekkel) tisztában vannak ennek a politikai jelentőségével.

A második mozzanat: a romániai magyarság gazdasági és demográfiai helyzetének átrendeződése. A csökkenő gyerekszám, a vegyes házasságok növekvő mennyisége, a területi mobilitás által fölgyorsított asszimiláció, az erdélyi magyar szülők növekvő hajlandósága arra, hogy gyerekeiket román iskolába írassák, a tömeges külföldi munkavállalás, a kivándorlás - manapság nem Magyarországra, amelynek a szörnyű állapota nem vonzó az erdélyi magyarok számára sem - egyaránt a romániai magyarságnak az összlakosságon belüli arányát, relatív súlyát, s evvel a szavazatokban megtestesülő politikai erejét rontja. Az erdélyi, bánsági, partiumi magyar nép mint de facto „társalkotó" jelentősége elhalványul, és az egyre marginálisabb, csakugyan „kisebbségi" helyzet válik jellemzővé. (A bukaresti magyar lakosság, együtt az ottani hivatalnoki és értelmiségi elittel, szőrén-szálán eltűnt, visszahúzódott Erdélybe, beolvadt, kivándorolt.)

A harmadik mozzanat: Traian Basescu. Románia elnöke (a román alkotmányos dokumentumok tartózkodnak a „köztársaság" terminustól: annak idején nyitva akarták hagyni az utat a monarchia visszaállítása felé), amikor pártja még ellenzékben volt, megkísérelte az alkotmányos rendszer átalakítását, elnöki rendszert óhajtott, elnöki állampárttal a la Putyin, s ehhöz megszerezte egy időre a Romániában még mindig befolyásos értelmiségi-egyetemi-főtisztviselői és médiaelitek nélkülözhetetlen támogatását. Ez nem járt sikerrel, a választási rendszert azonban sikerült átalakítani, s evvel ki lehetett ejteni a parlamentből a kisebb pártokat, elsősorban a szélsőjobboldalt. Az RMDSZ - itt nem részletezhető kanyarokkal - végül is szembeszegült az egészen mostanáig hallatlanul népszerű Basescu elnökkel, aki nemcsak a kormányból, hanem az informális hatalomból is kiszorította. Ráadásul az elnöknek sikerült személyes tekintélyt szereznie az erdélyi magyarok körében, akik masszívan rá szavaztak a - nem érzelmi vagy világnézeti, hanem pragmatikus okokból - sokkal inkább magyarbarát Nastaséval (és másokkal) szemben. Basescu kitűnő kapcsolatokat ápol az RMDSZ mindenkori belső ellenzékével, így alakulhatott ki az a bizarr helyzet, hogy a névleg „nemzeti" magyar sajtó számtalanszor neki szurkolt az RMDSZ ellenében. (A „balközép" magyarországi médiák viszont minderről alig tájékoztatják közönségüket.)

Ezt a tekintélyt Basescu most alighanem eljátszotta, amikor miniszterelnöke, Emil Boc (volt kolozsvári polgármester: ez alapvető jelentőségű politikai tisztség Romániában) és demokrata pártja (PD-L) nekilátott az erdélyi megyékben a magyar nemzetiségű köztisztviselők tömeges elbocsátásának. Romániában óriási többségű nagykoalíció kormányoz, Nastase távozása után a hanyatló PSD (a „szociáldemokrata" párt), amely ma a kisebbik kormánypárt, visszatért magyarellenes „vonalához", így az RMDSZ-nek a szintén ellenzéki liberális párton (PNL) kívül nincs kihez fordulnia segítségért, a korábban az erdélyi magyarokkal - nem kisebbségpolitikai vagy „emberi jogi", hanem „összpolitikai" megfontolásokból - mérsékelten rokonszenvező (többségükben konzervatív) bukaresti lapok ezúttal közönyösnek mutatkoznak.

Azt hiszem, senkinek nem kell megmagyarázni, hogy miért (és mennyire) fontos, hogy a magyar lakosságú területen legyenek kompetens, magyar nemzetiségű, magyar anyanyelvű, magyar fölsőoktatásban kiképzett közhivatalnokok, s hogy ily módon biztosíttassék a magyar nyelvű ügykezelés, hivatalos levelezés, ügyfélszolgálat, rendeletek és döntések magyar nyelvű közzététele stb. Amennyiben a romániai magyarság csakugyan egyenrangú, „államalkotó tényező", és nem megtűrt, „idegen" kisebbség, akkor a saját nyelvén kell képesnek lennie ügyei intézésére, önmaga képviseletére (hivatali, politikai, kulturális, szimbolikus megjelenítésére és érdekei védelmére).

A Trianon és az „impériumváltozás" utáni királyi Nagy-Romániában nem voltak az új országban magyar államhivatalnokok. Az államnyelv román volt, a hivatalos államcél a magyar befolyás és jelenlét visszaszorítása. A kevés románul is tudó magyar hivatalnok se volt hajlandó letenni a román királyságnak a megkövetelt hűségesküt. Legtöbben nem voltak képesek a nyelvvizsga letételére, fiaik nem iratkozhattak be a számukra akkor még érthetetlen tannyelvű egyetemekre.

A romániai magyar nyelvű bürokráciát csak a második világháború utáni „kommunista" hatalom hozta létre. Egyrészt volt kétnyelvűség a közigazgatásban, és voltak helyi, magyar nemzetiségű pártfunkcionáriusok és állami („néptanácsi") hivatalnokok, másrészt a központi apparátusban (pártközpont, kormány, állambiztonság, hadsereg, rendőrség, igazságszolgáltatás, „tömegszervezetek", központi sajtó, rádió, könyvkiadás, agitprop) nagy létszámban voltak jelen magyar nemzetiségű „káderek", egy ideig befolyásos magyar nemzetiségű vezetők is. Nagyszámú magyar nyelvű kulturális intézmény jött létre, nagy létszámú magyar köz- és fölsőoktatás, figyelemre méltóan kiterjedt magyar nyelvű könyvkiadás és sajtó. Mindez az ismert szovjet nemzetiségpolitikai modell szerint: „formájában nemzeti(ségi), tartalmában »szocialista«", szerkezetében szigorúan centralizált.

1956 után a magyar nemzetiségű „kádereket" kiszorították a központi apparátusokból, a fegyveres testületekből és az igazságszolgáltatásból, arányszámuk a helyi szervekben is csökkent, kiüresedett a székelyföldi „autonómia", a román egyetemmel kellett „egyesülnie" a Bolyai egyetemnek Kolozsvárt.

A második elbocsátási-tisztogatási hullámra 1968 után került sor, amikor a Ceausescu-rendszer radikális nacionalista fordulata az erdélyi magyarságot a szovjet expanzió és a magyarországi reformkurzus „ötödik hadoszlopának" tüntette föl, a falra föstötte a határrevízió képzelt rémét, megveszekedett magyarellenes propagandába és ideológiai offenzívába kezdett - miközben mulandó engedményeket tett a romániai magyar értelmiség egy részének.

Az ember azt hitte volna, hogy ilyen újabb tisztogatási hullám, újabb „románosítás" („romanizare") a hivatalnoki karban már nem lehetséges a romániai polgári demokráciában. Ez a magyar nemzetiségű hivatalnoki kar különben is az 1970-es évek előttinél sokkal szerényebb méretű volt, javarészt csak a magyar többségű vagy az egyharmadnál magasabb magyar részarányú megyékre korlátozódott, és fönnmaradása sajnálatos módon nem volt intézményesített, hanem mindig az RMDSZ tartósnak képzelt hatalmától függött. Ennek a viszonylagos hatalomnak, politikai és informális befolyásnak a megtörése - együtt a romániai magyar képviselet belső problémáival, Magyarország nemzetközi súlyának „megkönnyebbülésével" - nagyon szomorú következményekkel jár, és megmutatja azt is, hogy az informális megegyezések nem tartósak. A hivatali szférában (is) a kisebbségi magyarságnak pozitív diszkriminációra lenne szüksége, ilyesmire azonban a román hatalom nem hajlandó, hogy az autonómiakövetelések kielégítéséről most ne is szóljunk.

Az RMDSZ most (nagyon helyesen) tiltakozásokat szervez az etnikai alapú elbocsátásokkal, tisztogatásokkal szemben. Bármit tartsunk is az akció várható eredményessége felől, bárhogyan vélekedjünk az RMDSZ - a távolból olykor áttekinthetetlen - általános politikájáról, ez megérdemli a magyarországi demokratikus közvélemény támogatását. Itt a Magyar Köztársaság kormányának nem nagyon osztottak lapot - kivéve a diszkrét diplomáciai tapogatózásokat -, hiszen nyílt alkotmány- és törvénysértésről szakemberek szerint nincs szó, csak általános európai alapelvek nehezen bizonyítható sérelméről, azonban a különféle magyarországi politikai erőknek mindent meg kell tenniük, hogy az Európai Unióban és másutt (EBESZ, Európa Tanács, az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága) fölhívják rá a figyelmet, hogy Európa egyik hagyományosan veszedelmes problémája (a romániai magyarkérdés) ismét súlyosbodik, és az általános válság körülményei között hozzájárulhat a kelet-közép-európai régió újbóli destabilizálódásához. A román kormány nagyon könnyelműen és felelőtlenül jár el, amikor rövid távú előnyszerzésért föladja Románia belső egyensúlyának és belső békéjének az egyik legfontosabb biztosítékát: az erdélyi magyarok hatékony részvételét a helyi hatalomban és arányos befolyását a román állam irányításában.

Románia és a román nép őszinte barátainak nyíltan ki kell mondaniuk: ez tévút. Súlyos hiba ugyanakkor a kolozsvári többnyelvű föliratok botrányával ismét provokálni, bántani, zaklatni az erdélyi magyarokat. Újra és újra durván bebizonyítani, „ki az úr a házban", csak arra késztet, hogy az emberek az ilyen brutális hatalmaskodás ellen föllázadjanak. Magát szabadnak vélő társadalomban különben sem úr a házban senki. Demokráciában nincs úr, nincsenek urak. S ha mégis vannak, az nem demokrácia.

-