Nem abban a nálunk megszokott szikár értelmezésben, mint amit a szerző, a Quimby-s Kis Tibor kitalált hozzá (ami egyébként nagyon is bejött a magyar hallgatóság számára), s nem abban az egyszer élünk-formában, mint ahogyan a Csík zenekar továbbadta. Kínai érzelmességgel szólt ez a magyar dal, önkéntelenül fölkaptuk rá a fejünket.

Először is nyugtáztuk a gesztust. Ha egy itt élő kínai lány ilyen átéléssel elénekli a „mi" dalunkat, akkor ez azt jelenti, hogy azt szeretné, köze legyen hozzá. És fordítva: azt várja tőlünk, hogy gesztusát értékeljük. Megtörtént. Egy pillanatra azt gondolhattuk, pláne ha a szülők pár másodpercre felvillanó alakját magunk elé idézzük, hogy talán az itt élő kínainak mégsem a „sárga veszedelem" reprezentánsai. Akik idegenként arra törekednek, hogy leigázzanak bennünket az olcsó zoknijaikkal.

Lám, a beilleszkedésnek a legegyszerűbb módját választották. A dalunkon és az érzelmeinken keresztül közelítenek hozzánk. Tudjuk, hogy a beilleszkedésnek - melyet a tudomány asszimilációnak nevez - szám szerint hét lépcsőfokát lehet megkülönböztetni. Ezek közül Timi Chen dalos tette csak egy. Nem jár együtt a kínai kultúra feladásával, nem jár együtt semmilyen kényszerrel, a kínai kislányból nem lesz egy-két év alatt Csendes Tímea.

De együtt jár azzal, hogy föltegyük a kérdést. Vajon miért van az, hogy a kínaiak ilyen könnyen alkalmazkodnak más kultúrákhoz? Miért tanulnak oly könnyen magyarul, miért tűnik könnyebbnek az elfogadtatás, mint sok más környékünkön élő nációnak. S főleg miért nem támadnak komplexusaik a sok-sok előítélet láttán, hallatán?

Nem mondjuk ezzel azt, hogy minden kínaira egyformán érvényes az, ami Timi Chenre igen. Ő is csak egy a közel másfélmilliárdos sokaságból. S az sem biztos, hogy minden hazánkban élő kínai annyira odáig van a dalainkért meg értünk. De számos jele van annak, hogy nem zárkóznak el tőlünk kasztszerűen. A múlt héten szólaltattuk meg a szintén Budapesten élő Yu Debint, azt a kereskedőt, aki most Rátóti Zoltán partnereként beszállt Miklauzic Bence filmjébe, A zöld sárkány gyermekeibe. Az első olyan filmbe, amely a kínai-magyar barátság tematikáját dolgozza fel művészi eszközökkel.

Timi Chen és Yu Debin esete igazolja, nem egyedi és elszigetelt esetekről van szó. A Trefort gimnáziumban az idén tavasszal már lehet kínai nyelven érettségizni. Ami újabb példája annak, hogy a kultúrák a nyelven át közelíthetők meg a legjobban.

Nehéz mindezt átfordítani a politika poros és korszerűtlen törekvéseire, amelyek múlt századi sötét árnyakat keltenek életre, amikor idegenséggel és beilleszkedésre való képtelenséggel vádolja többek között a (z évszázadok óta velünk élő!) cigányokat.

Ezt a badarságot olykor azok is elhiszik, akik amúgy könnyes szemmel hallgatják a Most múlik pontosan-t éneklő tizenéves Timi Chent.