Azt hiszem, vesztettünk.

Pedig olyan szépen kezdődött az egész. Karácsony előtt összetartás volt, s a haditerv az egészséges védekezésre összpontosult. Nem enni nyakló nélkül, épp csak csipegetni, ha pedig túlerőt tapasztalunk, csöndben, de határozottan visszavonulunk. Így összegezhetném a hadműveleti elképzelések lényegét.

Szenteste csapataink fegyelmezetten kanalazták be az első tányér halászlét, s akkor sem támadt zavar a sorainkban, amikor a párom rántott hússal, vargányamártással és vaníliafagylaltos almafelfújttal sorozta állásainkat. Peckesen álltuk a sarat, s visszavertük az első támadást. Lám, nyugtáztam, a könnyűlovassággal szemben föl vagyunk vértezve, koplalós időszak után vagyunk, nem lehet mindjárt leteríteni a fegyelmezett sereget.

Másnap délelőtt anyám is hadba lépett a támadók oldalán. Masszív és meg-megújuló energiával lőtte állásainkat, melyeken itt-ott rések tátongtak, s fölütötte a fejét a zavar. A tejszínes marhahúslevest fasírtbombázás követte, s noha kémeim jelentették, hogy az ellen beveti a titkos fegyvernek minősülő ananászos sültcsirkét, a hatást nem tudtam pontosan feltérképezni, jelentős veszteségekkel zártam az újabb támadást. Kora délután kókuszos tekercsekkel és bejglikkel rohant ránk anyám nehéztüzérsége, krémesek csapódtak be egészen váratlan helyeken, apró vaníliás kiflikkel lőtték szétzilált állásainkat.

Visszavonulót fújtam, mert tudtam, hogy délután és este anyósom is hadba lép, aki oly elszántan tud küzdeni, hogy a Sztálin-gyertya ahhoz képest kutyafüle.

Nem csalatkoztam. Rövid utazást követően a csata legnehezebb szakaszához érkeztünk. Lőttek ránk a földről, a levegőből és mindenféle létező helyzetben arra voltunk kényszerítve, hogy együnk. Amikor az ágyúgolyónyi méretű töltöttkáposzta szárnyasbombák becsapódtak, katonáim fejvesztve menekültek. Az anyóscsapat tyúkcombokkal, pulykasültekkel fölfegyverkezve rohanta le egységeinket, fejünk fölött gyümölcskenyér-sorozat, lábunk alatt zserbó taposóakna-mező. Utólag belátom, a gondos előkészítés mit sem ér az ilyen totális támadás ellen, nincs az az epe, amelyik ennyi rohamot kibírna.

Csapataink idegeit leginkább az őrölte föl, hogy állandóan lőttek bennünket csülkökkel, füstölt oldalasokkal és a már említett szakállas töltöttkáposztákkal. A becsapódások nyomán akkora kráterek keletkeztek, hogy azokba egy-egy század simán belefért volna.

A fehér zászlót karácsony első napjának éjszakáján előkészítettem, mert akkor még titokban reménykedtem abban, hogy sorainkat rendezni tudom, és ki tudom harcolni a tisztes elvonulást. Sajnos annyira szétzilálódtunk, hogy a karácsony másnapi, újabb sültekkel, sodókkal és öntetekkel dúsított, a teljes frontvonalon indított támadás perceiben összeomlottunk. Csapataink fejvesztve menekülnek, a környékbeli erdőkben húzzák meg magukat, és megadóan várják, hogy egyenként levadásszák őket.

Én, aki azt hittem, hogy a világgazdasági válság meggyöngíti családom konyhai hadvezéreit, itt állok egy szétlőtt hegytetőn, epegörcsökkel küzdök. Azt hiszem, hamarosan a fejem fölé emelem a fehér zászlót, s a feltétel nélküli megadást is méltányosnak tekintem.

Csapataink harcban állnak, de már nem sokáig, ezt a csatát (is) elvesztettük. Arra kérem a hadtörténészeket, legyenek elnézőek velünk. Bátrak és elszántak voltunk, de ekkora túlerővel szemben tehetetlennek bizonyultunk.

A súlyos összeomlás ellenére epekedve várom a szilveszteri kocsonyát. De már meg sem fordul a fejemben, hogy ismét felvegyem harcot.