Pedig azok az érvek, amelyek alapján az Alkotmánybíróság a határozatát meghozta, sokkal inkább időtállóak, semmint az, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörét éppenséggel hogyan szabályozza az alkotmány. Emlékezetes: a 98 %-os különadó visszamenőleges kivetésére az Alkotmány augusztusi módosítása abban az esetben hatalmazta fel a jogalkotót, ha az állami szférában a foglalkoztatási jogviszony megszüntetésére tekintettel kifizetett juttatás a jóerkölcsbe ütközik (az alkotmánymódosítás ugyan a jó erkölcsről beszél, de az Alkotmánybíróság nem mulasztotta el megjegyezni, hogy a polgári jog terminológiájában a jóerkölcs egybe írandó).

Az Alkotmánybíróság két kérdést vizsgált: alkotmányos-e a visszamenőleges adókivetés, illetve alkotmányos-e a 98 %-os adómérték. Mindkét kérdés szempontjából meghatározó jelentősége volt annak, hogy az állami szférában a jogviszony megszüntetése esetén fizetendő juttatásokat szinte kivétel nélkül törvény szabályozza, ráadásul oly módon, hogy az az egyéni alkuk lehetőségét kizárja.

Ami az első kérdést illeti, az AB megállapítása szerint csak az érintettek által befolyásolható tényállásoknál merülhet fel az, hogy a jövedelmet „jó erkölcsbe ütköző módon" juttatták. Az Ab még azt sem vitatta, hogy az alkotmánymódosítás adta felhatalmazás alapján a jóerkölcsbe ütköző juttatások akár visszamenőlegesen is sújthatók különadóval, „de ez csak a törvények szerint járó juttatások feletti (...) kifizetésre vonatkozhat".

Kifejtették azt is, hogy nem minősíthető jó erkölcsbe ütközőnek pusztán a mértéke alapján egy törvényben biztosított, ott meghatározott mértékű, alanyi jogon járó jövedelem. Márpedig miután a különadó nem differenciált aszerint, hogy a juttatás megállapodáson vagy törvényen alapul, a törvények szerinti juttatások esetében a visszamenőleges hatályú adóztatás sérti a jogállamiság elvét, így alkotmányellenes.

Ami a mérték kérdését illeti, az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a különadó olyan juttatásokra is vonatkozik, amelyekről nem állapítható meg, hogy a jóerkölcsbe ütköznek, hiszen törvényen alapulnak. Az ilyen juttatások csaknem teljes egészében történő elvonása nyilvánvalóan aránytalan - mondta ki az Alkotmánybíróság, amely adómértékről csak kivételesen állapítja meg az alkotmányellenességet.

A Fidesz mindezektől függetlenül megtalálta az ideológiát is válaszlépéséhez: az Alkotmánybíróság a „régi alkotmány" alapján kelt a pofátlanul felvett végkielégítések védelmére, tehát alkalmatlan a jelen rendszerben neki szánt szerep betöltésére. (Feltehetően erre utalhatott Orbán Viktor, amikor a választások másnapján azt mondta, hogy a jogállam intézményeinek együtt kell működniük...) A frissiben beadott törvényjavaslat indokolása ezt szépen meg is fogalmazza: miután az alkotmányos jogállam már megszilárdult, ideje megnyirbálni az Alkotmánybíróság indokolatlanul széles hatáskörét.

Az, hogy a jogállam nem olyan, mint a kommunizmus, amit egyszer kellett volna csak felépíteni, és az utána örök időkre fennmarad, hanem mindennap ápolnunk és babusgatnunk kell, ennek érdekében mindennap őrizni kell a hatalom gyakorlóit és az őrizőket is, immár nem számít, mert a nép akarta így.

Már-már hihető az az indok is, hogy azért a tiltott népszavazási tárgyak kerülnének ki az Alkotmánybíróság hatásköréből, mert ha e kérdésekben a népszuverenitás közvetlen gyakorlása nem állhat útjába a népképviseleti jogalkotásnak, akkor ezt ne tehesse az Alkotmánybíróság sem. Az sem számít, hogy a két jogintézmény - a népszavazás és az alkotmánybírósági normakontroll - csak azok számára fakad egy tőről, akik úgy óhajtják kifacsarni a parlamentáris jogállam fogalmának jelentését, ahogy az számukra éppen kedves.

A módosítást vitathatatlanul megteheti a kormánypárt. Más kérdés, hogy az Alkotmánybíróság újragondolja-e a hatáskörét, és fellép-e az alkotmányosság lerontására tett olyan kísérletekkel szemben, amelyek az alkotmánymódosítás alakját öltik.

Az igazi kérdés azonban az, mi következik ezután. Ha a jogállami fékek és ellensúlyok rendszeréből az egyik legfontosabbat sikerül kiiktatni, semmi nem áll a kétharmados többséggel rendelkező Fidesz útjába. Miért ne tehetné meg ezután, hogy alkotmánymódosításban rögzíti: hogy az sem tartozik az Alkotmánybíróság hatáskörébe, hogy a törvény mit mond a személyes szabadság elvonásának időtartamáról, a gyülekezési jogról, az egyesülési jogról, vagy éppen a közigazgatási intézkedések bírói felülvizsgálatáról. Az események jelenlegi logikájából éppenséggel az következik, hogy a következő áldozat a független bírói hatalmi ág lesz.

Ne legyen igazam!

Ha a Fidesz megvalósítja ezt az alkotmánymódosítást, azzal nyíltan elismeri magáról, hogy nem híve a jogállamnak, nem tűri a hatalommegosztás elvét, és nem a népfelség elvén nyugvó, törvények által szabályozott közhatalmat gyakorol parlamenti többsége révén, hanem mindössze csak uralkodik. Amit tesz, semmi más, mint a jogalkotói joggal való visszaélés.

Ezekre az emberekre nem lett volna szabad rábízni az alkotmányozást, még akkor sem, ha olyan váteszek segítik ebben őket, mint Pozsgay Imre vagy Boross Péter. Uralkodásukat ugyanis előbb-utóbb azok is megsínylik, akik rájuk szavaztak.

A szerző ügyvéd