„Demokratikus követelmény, hogy az általános választást megelőző egy évben a választási törvény lehetőleg már ne változzon” – szögezte le az Európa Tanács Velencei Bizottsága egy 2009-es állásfoglalásában. Egyebek mellett erre is felhívja a figyelmet az ELTE Bibó István Szakkollégiuma által a Political Capital Institut szakmai közreműködésével kiadott kötet. Magyarországon ezt azonban nem szokták komolyan venni: 1994-ben, illetve 2010-ben szinte napokkal az önkormányzati választás előtt alakították át a rendszert.

Az országgyűlési választások 2010 címen a közelmúltban megjelent csaknem háromszáz oldalas, joghallgatók tanulmányait tartalmazó kiadvány – amelyet az Európai Unió támogatásával adtak közre – más anomáliákra is felhívja a figyelmet. Ilyen az ajánlószelvények kérdése, illetve egy valódi örökzöld: a párt- és kampányfinanszírozás ügye.

Ez utóbbi azért is érdekes – emlékeztet a számokra az egyik elemzés –, mert a 2010-es parlamenti választás előtt a Fidesz saját bevallása szerint 404 milliót költött, fillérre annyit, mint az MSZP, míg a gyakorlatilag a semmiből előlépett LMP 177 millióról számolt be. Azt pedig valóban nehéz komolyan venni, hogy az egykori, illetve jelenlegi kormánypárt alig kétszer többet fordított a választók meggyőzésére, mint egy olyan szervezet, amely semmilyen gazdasági háttérrel nem rendelkezett, s állami támogatást sem kapott, míg riválisai közpénzből évente milliárdos nagyságrendű összeghez jutottak.

Civil szervezetek adatai szerint a kampányra összesen több mint hárommilliárd ment el, s a Fidesz és az MSZP együtt kétmilliárdot jóval meghaladó összeget költött. Így talán érthető – amire a tanulmány is utal –, hogy a „fülkeforradalomra” készülő jobboldal a kampány során egyetlen szóval sem említette, hogy kormányra kerülése esetén a pártfinanszírozással kezdeni akarna valamit.

Ami a kampány  tartalmi kérdéseit illeti, az egyik tanulmány felidézi, hogy a majdani szakpolitikai irányok konkrét meghatározása helyett a Fidesz gyakran a majdani „jó kormányzással” kapcsolatos általános várakozásokat igyekezett erősíteni. Vagyis: kevés konkrétumot ígértek, de „a Fidesznek a legitimációhoz nem volt szüksége a tervezett kormányzati cselekvések részletes ismertetésére, mert a még hatalmon levő szocialista kabinet „általános alkalmatlanságát egyre többen és egyre szélesebb körben vetették fel”.

Amúgy a Fidesz minden politikai ellenfelénél több negatív elemet szerepeltetett a kampányában – derül ki egy másik tanulmányból. A szerző ennek egyik magyarázatát abban látja, hogy a pártnak egy rendkívül heterogén szavazóbázist kellett egyben tartania, és ebben a helyzetben a konkrét tervek, programok megjelenítése nem kis kockázattal járt volna. Tehát nem valamiért, hanem valami ellen próbáltak mozgósítani.

A kampány egyik meghatározó témájává vált a kétharmados többség kockázata. Ezt többséget végül a Fidesz a területi listákra leadott szavazatok 52,73 százalékával érte el, míg a tényleges mandátumaránya meghaladja a 68 százalékot. Egy szerző arra figyelmeztet, hogy ez – a 2006-os „arányos kitérő” után „ – visszatérést jelent a „mérsékelten aránytalan tartományba”.

Az aránytalansági index tavaly 1,29 volt, bár 1990-ben és 94-ben a rendszer torzítása ennél jóval nagyobbnak mutatkozott. A rendszerváltozás utáni első választáson az MDF ugyanis 24,7 százalékos szavazatarány mellett szerezte meg a parlamenti helyek 42,5 százalékát – 1,72 aránytalansági index –, aminek az egyik oka minden bizonnyal az volt, hogy az akkor még négy százalékos parlamenti küszöböt el nem ért pártokra esett a voksok csaknem 16 százaléka. Az MSZP 1994-ben pedig – már jóval kevesebb elveszett szavazat mellett – a szavazatok 32,9 százalékával a mandátumok 54 százalékát kapta, tehát az aránytalansági index 1,64 volt.

A választási rendszer aránytalansága tehát bizonyos mértékig összefüggésben van azzal, hogy hány szavazatot kapnak azok a politikai erők, amelyek utóbb nem jutnak be az országgyűlésbe. Tavaly – a pártrendszer alapos átalakulásának, tömbösödésének következtében is – ezekre a választóknak már csak nem egészen négy százaléka voksolt. Ez csökkenti az aránytalanságot, az viszont, ha valamelyik párt az egyéni választókerületekben mindent visz, éppen az ellenkező irányba hat. Mindezek után „izgalmasnak tűnik a vélhetően 2014-ben debütáló új szisztéma”.