– Ez nagyon jó hír. Nagyon!

A 44 éves Papp Andor így vélekedik arról, hogy a kormány újabb atomerőműblokkokat tervez építeni Pakson. A paksi férfi egy villanyszereléssel foglalkozó kft.-nél dolgozik, s cége kapacitásának felét az erőmű köti le. Papp Andor bízik abban, hogy az új blokkok építése, majd üzemelése révén csökken a munkanélküliség a Duna-parti városban. A férfi 17 éves fia is villanyszerelőnek tanul, az új blokk – az apa reményei szerint – a fiúnak is megélhetést biztosíthat hosszú évtizedeken át.

Paks utcáit járva több tucat helybélit faggattam arról, hogy ő és ismerősei miképp fogadták az erőműbővítés hírét, s a válasz teljesen, már-már valószerűtlenül egységes volt: mindenki örült a hírnek. Nemtől, kortól, végzettségtől, pártszimpátiától függetlenül. A beruházást ellenző vagy azzal szemben szkeptikus helybélivel nem találkoztam, s beszélgetőpartnereim állították, ne is keresek olyat, mert a 19 ezer lelkes Pakson olyan nincs. Azokat az aggályokat, hogy az újabb paksi blokk esetleg nem éri meg az országnak, mert drága vagy eladhatatlan lesz az itt termelt áram, megalapozatlannak gondolták a kérdezettek.

Többen megjegyezték azért, hogy nem értenek ehhez, de eddig úgy tudták, hogy az atomerőművekben termelt áram a legolcsóbb, ezért biztos mindig lesz a paksi energiának piaca. Attól se tartott senki, hogy az oroszok építik fel az új blokkokat. A régit is az ő terveik alapján építettük, és lám, milyen jól működik, mondták egybehangzón.

A pozitív fogadtatás – persze – érthető, hisz az erőmű közvetlenül és közvetve 2500-2500 embernek ad megélhetést, és szinte nincs olyan család a városban, amelynek legalább egy tagja ne ott keresné a kenyerét. Az erőműnek köszönhetően Pakson sokkal kisebb a munkanélküliség, mint a megye és a régió más városaiban.

A közmunkásokat is beleszámítva az aktív korú paksiak alig tizede álláskereső, Tolna többi városában ez az arány 15-25 százalék. Ráadásul az erőmű jól fizet, itt nem ritka, hogy egy nem vezető beosztású diplomás alkalmazott több mint 300 ezret visz haza, s a szakmunkások a megyében megszokott átlag dupláját keresik. Ennek következtében Tolna az átlagjövedelmek szempontjából a megyék első felében található – Paks nélkül az utolsók között lenne.

A helybéliek sosem szerettek arra gondolni, hogy mi lesz, ha az erőmű múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben épített blokkjai – elöregedvén – 2030 után sorra leállnak, hisz számtalan példát láttak arra, hogy mivé lett több, korábban irigyelt, ipari városunk, miután az ottani nagyüzemek „elszálltak”.

– Ha az erőmű bezár, ennek a városnak vége – mondja Mezeiné Gszelmann Anikó, aki egy használtruha-boltot visz Paks főutcáján. – Most viszont mindenki úgy látja, hogy újabb 50-60 évre biztos a város jövője. Az apámnak, a férjemnek és a sógoromnak van egy kivitelező cége, húsz alkalmazottal, így mi abban is bízunk, hogy az építkezésben megrendeléseket kapunk majd. Mert egyelőre alig van munka a környéken egy építőipari cégnek, télen el is kell bocsátani az emberek egy részét.

A környékbeli, munkanélküliségtől erősen sújtott falvakból is sokan ingáznak az erőműbe. A Pakstól 15 kilométerre lévő Németkéren lakik a 38 éves Szintai Tibor és a 25 esztendős Nagy János. Mindketten évek óta nem találnak állást, jelenleg közmunkások. A tél beálltáig füvet nyírtak, utcát takarítottak, most képzésre járnak Paksra. Kérdezem őket, hogy mit tanulnak, mire összenevetnek:
– Nem is érdemes róla beszélni – legyint Szintai –, úgy hívják, hogy kompetenciaképzés. Hagyjuk! De ha beindul az építkezés, akkor talán kapnánk ott rendes munkát, és nem ötvenezer forintot keresnénk.

Németkéren és a közeli falvakban sokan szeretnék ezt. Az utcán megállított paksiakat kivétel nélkül megkérdeztem arról, hogy Csernobil és Fukusima után nem tartanak-e valamilyen végzetes balesettől, vagy attól, hogy az erőműben dolgozva, mellette élve nagyobb a rák kockázata. Egyöntetűen nemmel válaszolt mindenki.

– Eszembe se jut, hogy baleset történhet – utasította el a feltevést a nyugdíjas Becker Jánosné, aki egykor a már húsz éve megszűnt konzervgyárban dolgozott. – Az egyik fiam kőműves, a másik állványozó az erőműben, sose gondoltam arra, hogy ott félni kellene.

Több kismamát ugyanerről kérdeztem, de szorongás őket se kínozta.

– A férjem a primerkörben dolgozik, én raktáros voltam az erőműben, amíg gyesre nem mentem – mondta Kovács Edit, aki egyéves fiát, Dömét tolta a városháza előtt. – Tudom, hogy az erőmű biztonságos és az alkalmazottak fegyelmezettek. A gyerekemet se féltem, örülnék, ha egyszer ő is ott dolgozhatna.