Abba a katyvaszba, amelyet általánosságban nem szokványos (unortodox) gazdaságpolitikának titulálnak, a Fidesz szócsövei – Orbán Viktor kormányfővel az élen – egyre gyakrabban szőnek bele régről ismert kifejezéseket, kategóriákat – írja a hvg.hu. A cikk szerzője, Farka Zoltán állítja: szavaikban újjáéled a marxista politikai gazdaságtan némely fejezete, pontosabban annak vulgáris változata, vagy inkább az a nyelv, amely a Kádár-korszakban a politikai gyorstalpalókat, káderképzőket uralta.

Csupán az a kérdés, hogy rájátszanak-e a korszak iránti, kétségkívül erős vonzalomra, és nyelvileg is otthonos közegbe igyekeznek visszavarázsolni választóikat, vagy az ő fejükben is rögzült néhány régi tétel, amelyeket ma is alkalmazható, eredményes eszköznek gondolnak – teszi fel a kérdést az írás.

Azokban a megszokott orbáni fordulatokban, hogy munkaalapú társadalmat építünk, vagy hogy teljes foglalkoztatásra törekszünk, nem nehéz felfedezni az egykori „foximaxis" – a marxista esti egyetemen sulykolt – sablonokat a hvg.hu szerint. E felfogás szerint új értéket csak a munka hoz létre, de termelő munkán csak „azokat a fizikai és szellemi tevékenységeket értjük, amelyek közvetlenül irányulnak anyagi javak előállítására, felhasználási helyükre juttatására, valamint javíttatására" – idéz a szerző egy 1968-as tankönyvből, amely szerint „a történész, a filozófus, a csillagász, a pedagógus", valamint az állami alkalmazott munkája improduktív.

Az anyagi javakat közvetlenül előállító termelőmunka dicsérete gyakran visszaköszön a kormányzati retorikában, s Orbán Viktor az egyik legfontosabb céljának az ország újraiparosítását tartja. Előszeretettel büszkélkedik azzal, hogy „Európa harmadik legiparosodottabb nemzete a magyar a német és a cseh után", csakhogy ez a mutató önmagában nem a fejlettség jele.

A magyar gazdaság ugyanis nem elölről a harmadik legfejlettebb uniós tagállam, amit az ipar részaránya sugall, hanem hátulról a negyedik, legalábbis a nemzeti valuta vásárlóerejét tekintve – mutat rá Farkas Zoltán. További kétségeket támaszt szerinte, hogy az országnak az ipari mutatókból kiolvasható eminens szerepe gyenge és romló versenyképességgel párosul, valamint az, hogy a fejlett gazdaságokban a szolgáltató szektor a fő foglalkoztató, több esélyt kínál egy állástalan elhelyezkedésére, mint az ipar.

Az pedig kifejezetten visszaüt – véli –, hogy a kormány hatalmi eszközökkel is segíti az ipar térnyerését: bizonyos szolgáltató ágazatok teljes profitját bekebelezi, miközben a legnagyobb ipari vállalatokkal stratégiai megállapodásokat köt, pátyolgatja őket. Az összesített eredmény pedig nem nagyobb, hanem éppenséggel kisebb gazdasági növekedés.

A szolgáltató szektor előretörésével a XIX. századi gyökerű marxista politikai gazdaságtan sem tudott mit kezdeni – emlékeztet a szerző. A szocializmus fő mutatószámának tekintett nemzeti jövedelembe csak a termelést vették be, míg a szolgáltatások közül csupán azokat, amelyek e tevékenységhez szükségesek: így az orvos nem termeli a nemzeti jövedelmet, az orvosi műszer előállítója viszont igen. Hasonlóképpen, a színész is improduktív munkát végez, szemben a díszlet előállítójával, és a tudós sem „termel", csupán a lombik gyártója.

Most viszont kapitalizmus van, a fő mutatószám a hazai össztermék, a GDP, amely a hozzáadott értéket fejezi ki, függetlenül attól, hogy azt mely ágazat állítja elő. Így aztán a szolgáltatások mesterséges visszaszorítása – plázastoppal, különadókkal, a piaci szereplők állami szelekciójával, új monopóliumok létrehozásával és ezernyi egyéb módon – rendszeridegen, és mindenképpen növekedési veszteséggel jár – hangsúlyozza Farkas Zoltán.

A teljes foglalkoztatás a szocialista termelési mód fölényét volt hivatott bizonyítani, függetlenül attól, hogy miképp valósult meg: állami-tanácsi állások kreálásával, büntetőjogi kényszerítéssel, vezényléssel, a „munkakerülők" üldözésével, esetleg a kapun belüli munkanélküliség árán, a bérszínvonal leszorításával. Orbán újra és újra megpendíti, hogy ő is teljes foglalkoztatásra törekszik. Mivel ez piaci állásokkal nem jön össze, közmunkaprogrammal óhajtja elérni, amelyben szintén egyre több a kényszerítő elem.

A közmunkaprogramoknak azonban több a kedvezőtlen hatásuk, mint az előnyük. Túlzottan felduzzasztják a közszférában foglalkoztatottak számát, rontják a termelékenységi mutatókat, torzítják a munkaerőpiaci viszonyokat, leszorítják a bérszínvonalat, vagyis egyre több olyan tulajdonságot mutatnak, amelyeket a szocializmusból ismerünk – olvasható a hvg.hu-n.

A társadalmi érdekek megkövetelik, hogy bizonyos fogyasztási cikkek árát viszonylag alacsonyan alapítsák meg – ez áll a szocializmus politikai gazdaságtana sematikus tankönyveiben. Ez szintén kitörölhetetlen nyomot hagyott a Fidesz rezsiharcosaiban Farkas Zoltán szerint. Hiába magyarázta a tervgazdaság reformszakaszában a már 94. életévében járó Kopátsy Sándor sugallatára a kedves rajzfilmfigura, Dr. Agy, hogy az áraknak tükrözniük kell a társadalmilag szükséges ráfordításokat, a hatósági ármegállapítás a rendszerváltás után is széles körben fennmaradt, s a fogyasztói árak mintegy ötödére terjed ki.

Ezek szinte kivétel nélkül súlyosan amortizálódott területek, mint például a közösségi közlekedés, de idesorolható voltaképpen az „ingyenes" közoktatás és egészségügy is. Az Orbán-kormány azonban elődein is jócskán túltett, amikor parancsba adta a közszolgáltatási díjak radikális csökkentését, függetlenül a ráfordításoktól. Miután ezzel alaposan megrostálta a piaci szereplőket, ő maga kényszerül olyan stratégiai fontosságú szolgáltatások átvételére, mint a hulladékszállítás és a kéményseprés.

Súlyosabb ügy, és feltehetőleg jóval nagyobb közkiadással jár majd, hogy a kormány az energetikai szektort is állami irányítás alá vonja, nonprofit elven óhajtja működtetni. „A vállalat hatékonysága szempontjából nem lényegtelen az eszközök megtérülésének a gyorsasága" – veti fel az 1985-ös tankönyv, és nem lenne baj, ha a kormány illetékesei erre a mondatra is vetnének röpke pillantást.

Nyersen fogalmazva: ha nincs profit, akkor nincs fejlesztés, beruházás, és feltehetőleg béremelés sem, bárki legyen a tulajdonos. „A mesterséges ár nem ösztönöz" – szűrték le a szocializmus tapasztalataiból az 1985-ös tankönyv szerzői, ám három évtizeddel később már az efféle elemi igazságok is kikoptak a közbeszédből Farkas Zoltán szerint.

A hatékonyságjavítás fő eszközének a központosítást tartja az Orbán-kormány. Ennek jegyében államosították az önkormányzati iskolákat, a tanmenetet, a tankönyvírást és -forgalmazást, a pedagógusok fizetését. Éppúgy, mint a Kádár-korszakban (a palettát legfeljebb az egyházi és a magániskolák színesítik). A túlzott központosítás súlyos következményeiről Kornai János már csaknem hatvan évvel ezelőtt mindent leírt, amit tudni kell, később egy egész reformnemzedék tobzódott a centralizmus kritikájában.

Ha egy kormány mégis ehhez a megoldáshoz tér vissza, nem zárható ki, hogy előre megfontolt szándékkal teszi. A sűrűsödő napi zavarokat látva megint bebizonyosodott, hogy az efféle szisztéma rugalmatlan, bürokratikus, sem az oktatás-képzés, sem annak finanszírozása nem követi a napi, reális igényeket. Nem is követheti, mert képtelenség több mint 2700 oktatási intézményt, bennük csaknem 130 ezer alkalmazottat a valós, sokszínű pedagógiai szándékok, szülői remények figyelembevételével dirigálni. Mindez törvényszerűen színvonalzuhanással, az átlagot lefelé húzó nivellálással jár.

Hasonló jelenségek mutatkoznak a szintén államosított egészségügyben, ahol az orvos- és a nővérhiány, a szűkös kapacitás, a hosszú várakoztatás, az ellátási bizonytalanságok sora egyre több beteget szorít ki a magánellátásba – vagy, ami morálisan védhetetlen, az állami eszközök igénybevételével nyújtott fizetős diagnosztikába, gyógykezelésbe. Így fejlődött a szocializmus hálapénzes és kiváltságokkal ékesített egészségügyi ellátása fusizós és fizetős, a magán- és a közszféra szimbiózisán alapuló, áttekinthetetlen rendszerré – véli a szerző.

Mindazonáltal az igazán forradalmi feladatot, a „népgazdaság parancsnoki posztjainak" betöltését maradéktalanul teljesítette az Orbán-kormány, annak ellenére, hogy nem proletár-, csupán fülkeforradalmat hajtott végre. A leninizmusból pedig szépen elsajátította az imperialista gyarmatosítók elleni harcról szóló passzusokat, és az innen ismert kifejezéseket rendszeresen kamatoztatja kampányaiban.

De nem éri be ezzel. Az 1968-as kiadású tankönyv szerint a tőkekivitellel a kizsákmányolás nemzetközivé vált, ami ellen a gyarmatosított országok tőkés osztálya fellép, és igyekszik korlátozni a külföldi monopóliumok hatalmát. Ha tudja, kisajátítással, ha nem, akkor diszkriminatív adózással, nacionalizálással. Utóbbi során „az imperialista országok monopolistáit arra kötelezik, hogy a tulajdonukban lévő vállalatokat adják el a hazai tőkéseknek", a külföldieket „egyes gazdasági ágakból teljesen kiszorítják". És bár némely hazai tőkések együttműködnek a gyarmatosítókkal, hasznot húznak a velük való üzletelésből, a nemzeti burzsoáziának – folytatódik a levezetés – „közvetlen érdeke a külföldi monopóliumok tőkeérdekeltségeinek államosítása".

A külföldi monopóliumok elleni harcban, a közérdek érvényesítésének jelszavával a kormány minden eszközt megenged magának: a befektetők megkopasztását jelentő diszkriminatív adók kivetését, a multik működésének adminisztratív korlátozását, nyereségük átszipkázását a költségvetésbe, azon keresztül a nemzeti cégekbe, végső soron teljes kiszorításukat a honi piacról. Aki szót emel ez ellen, az a nép ellenségeként a bankok, a multik oldalán áll. Ez a politikai gazdaságtan a cikk szerint megtagadja annak a közösségnek az egyezményes szabályait – például a normativitást, a diszkrimináció és az állami támogatások tilalmát –, amelyhez Magyarország önként csatlakozott.

Olcsó poén lenne felidézni Marx szellemes mondását, mely szerint a történelem ismétli önmagát; ami egykor tragédia volt, másodjára komédia lesz. A magyar kormány harca az uniós gyarmatosítók ellen erősen tragikomikus színezetű: a retorika inkább komikus, a hatásait tekintve azonban annál tragikusabb – vonja le a következtetést Farkas Zoltán.