A Magyar Unitárius Egyház magyarországi egyházkerülete programsorozatot szervezett a vallásszabadság ünnepe és a magyar holokauszt emlékéve alkalmából: ennek részeként tartottak konferenciát az egyház Nagy Ignác utcai központjában.

A meghívóban szereplő Hammerstein Judit, az Emberi Erőforrások Minisztériumának helyettes államtitkára nem tudott eljönni, köszöntőjét Benkőné Kiss Zsuzsa főosztályvezető olvasta fel. A rémkorszak üldözői és üldözöttjei mellett – mondta – olyan hősök is voltak, akik saját maguk vagy családjuk veszélyeztetése ellenére is a halállal fenyegetettek mellé álltak. Közéjük tartozott Szent-Iványi Sándor akkori budapesti unitárius lelkész, politikus is, aki a világháború kitörése után angol, amerikai és lengyel hadifoglyokat és zsidókat mentett.

A főosztályvezető az emlékév programjai között említette, hogy a kormányzat felújítja az Auschwitz-Birkenau magyar barakkjában álló, a Magyar Nemzeti Múzeum által 2004-ben rendezett állandó kiállítást. (Ilyen tervnek nem találtuk nyomát az emlékév eseményeiről korábban kiadott hivatalos tájékoztatóban. Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének elnöke kérdésünkre közölte, hogy a szándékról már hallott, de részletekről nincs tudomása.)

A hetven évvel ezelőtt bekövetkezett szégyenletes tragédiára, a magyar holokausztra való emlékezés évében annak van igazán értelme, kollektív és egyéni lelkiismeretünk akkor tisztul igazán, ha a vészkorszakról, annak valóságáról végre őszintén beszélünk – hangsúlyozta Elekes Botond unitárius főgondnok. A tényeket akkor is ki kell mondani, és szembenézni velük, ha azok „intézményeinkre vagy akár szűkebb közösségeinkre elmarasztalók”.

Akkor lesz hiteles az emlékezés, és csak így van értelme, ha hetven év után végre nem hallgatunk el semmit, nem maszatolunk, nem csúsztatunk. Ha nem azt mondjuk el, amit mások hallani szeretnének, hanem pontosan azt, ami történt – folytatta Elekes Botond. Az emlékév erre jó alkalmat teremt, amivel élnünk kell, akkor is, ha – jegyezte meg – nem lesz könnyű feladat.

Fogalmilag kizárt, hogy kirekesztő legyen az, aki Jézus követője, aki unitárius értelmezés szerint keresztény. Az unitárius nem lehet antiszemita. A két fogalom tartalma egymással kizárólagos viszonyban van – állapította meg a főgondnok. Kijelentette: „az az atyánkfia, aki templomba jár, de közben másokat vallása, faja, bőrszíne, neme vagy anyanyelve miatt kirekeszt, és nem Isten teremtményeként közelít hozzá, nem keresztény, még akkor sem, ha azt gondolja magáról”.

Az unitárius egyházban néhány éve kezdődött meg a holokauszt történéseinek feltárása. Pál János lelkész és történész kutatásai alapján Elekes Botond elmondta, hogy az unitárius egyház főhatóságai sajnos gyalázatos döntéseket hoztak, magukra hagyták az életükért küzdő zsidó testvéreinket. A főgondok is ellenpéldaként említette Szent-Iványi Sándort, aki „bátor cselekedeteivel sok zsidó atyánkfia életét mentette meg”.

Elekes Botond szerint az egyház rossz úton jár, ha hívei elvesztése miatti félelmében szemforgató, ha összekacsint a kirekesztőkkel. „Pult alatt” sem szabad megtűrni a szélsőséget, a kirekesztést és az antiszemitizmust, világosan el kell határolódni a gyalázatos nézetektől és cselekedetektől – mondta.

Karsai László történész előadása arra keresett választ: túlélhették volna-e a magyar zsidók a holokausztot? A történész szerint a fontos, aktuálpolitikai jelentőséggel is bíró kérdést eredetileg Deák István professzor tette föl még 1982-ben, egy nagy vitát kiváltó recenziójában.

Deák – idézte fel Karsai László – úgy vélte, hogy csak akkor élhették volna túl a magyar zsidók a holokausztot, ha Magyarország pontosan úgy viselkedik, mint Ion Antonescu Romániája: szavakban, háborús propagandában és tettekben a nácik melletti végsőkig való kitartást mutatja, majd adott pillanatban ugyanolyan gyorsan átáll az antifasiszta szövetségesek oldalára, mint a románok. Berlinben egy percig sem fontolgatták, hogy Romániát megszállják, még azután sem, hogy a románok 1942 őszén egyik napról a másikra megtagadták a zsidóik deportálását. Ezzel szemben az 1942 tavaszán kinevezett Kállay-kormány „hintapolitikáját” az első perctől kezdve mély bizalmatlansággal figyelték Berlinben.

Karsai László meggyőződése szerint azonban a német megszállás után is volt, lett volna mozgástér. Ha valaki úgy gondolja, hogy Magyarország német megszállása után már senki, semmit nem tehetett, és a német megszállók egy maroknyi kollaboráns segítségével deportáltak július 6-ig 437 ezer embert, akkor nehéz helyzetbe kerül, ha meg akarja magyarázni, hogyan tudta Horthy Miklós időlegesen felfüggeszteni a deportálásokat.

A történész francia és holland példával is alátámasztotta állítását. Franciaországban széles körű társadalmi ellenállás bontakozott ki, a deportálások üteme a nácik megdöbbenésére lassulni kezdett, majd hosszú időszakokra le is álltak a szerelvények. Hollandiában viszont a nácik valóban számíthattak a helyi hatóságok fegyelmezett együttműködésére. Ennek következtében a holland zsidók 73 százaléka elpusztult, a francia zsidók 78 százaléka túlélte a holokausztot.

A francia példa azért lényeges, mert ezt az országot 1940-től kezdve megszállva tartották a németek. Ezek szerint még egy megszállt országban is volt lehetőség az állami szintű ellenállásra, nem csak az állami szintű kollaborációra – hívta fel a figyelmet Karsai László.

Visszatérve Magyarországhoz: Eichmann még soha nem tudott ilyen rövid idő alatt ilyen sok zsidót deportáltatni. Ez – mondta a történész – a magyar hatóságok hatékony közreműködése nélkül nem volt lehetséges.

Horthy Miklós végül július 6-án leállította a deportálásokat. (Döntésének pontos okait csak találgathatjuk.) Valószínű, ha a kormányzó – a francia Pétain marsallhoz hasonlóan – már a megszállás után világossá teszi, hogy nem engedi haláltáborba hurcolni a zsidókat, a németek nem sokat tehettek volna. Horthy esetleg néhány tízezer munkaszolgálatossal is megpróbálhatta volna a náci gyilkosokat lecsillapítani. Nem tette, így a „tömeggyilkosok cinkosává vált” – vélekedett Karsai László.

Még a Szálasi-féle zsidópolitika is nagyságrenddel kevesebb áldozatot követelt, mint a Horthy-Sztójay-féle: az egyik mintegy 50 ezer embert, a másik 450 ezret. Persze – fűzte hozzá a történész – Szálasi Ferencnek már csak 200 ezer zsidó fölött volt hatalma.