A miniszterelnök moszkvai látogatásáról írott bejegyzésemre reagálva sokan írnak Orbán gyors színeváltozásáról. Idézik a kormányfő még korábban, ellenzéki vezérként tett nyilatkozatait, melyekben szapulta Oroszországot, általában a keletről érkező kulturális, politikai hatásokat, melyeket barbár jelzővel illetett. Mi tagadás, ehhez képest a mostani (tegyük hozzá: eddig nem sok eredményt hozó) igyekezete, hogy jó viszonyt építsen Moszkvával, nem könnyen magyarázható - írja legújabb blogbejegyzésében az egyre termékenyebb, szinte napont úk poszttal jelentkező Gyurcsány Ferenc.

Mi a csuda változott 2007 vagy 2008 óta? Mi magyarázza Orbán 180 fokos fordulatát?  Hogyan lehetséges, hogy a Déli Áramlat pár éve politikai puccsnak, most meg az ország érdekében álló programnak számít a Fidesz elnökének szemében? Be kell valljam, zavarban vagyok a válasszal.

Mert nem csak Orbán változtatta meg a véleményét az utóbbi időben. Sőt, Orbán érdekel a legkevésbé. Sokkal inkább izgat, hogy miért változott meg az Egyesült Államok Oroszország-politikája. Pár éve az amerikai adminisztráció, de legalább is budapesti képviselőjének szemében az Oroszországgal történt bármifajta együttműködés igazi botrány, skandalum volt. És mi tagadás, iszonyatos belső konfliktusok, személyeskedésig fajuló viták, már-már veszekedések származtak abból, hogy mi nem értettünk egyet az amerikai állásponttal.

Jól emlékszem, hogy az akkori amerikai nagykövet, April Foley egy találkozásunkkor még azt is szóvá tette, hogy miért növekszik Magyarország exportja Oroszországba. Mikor ezt hallottam, meglepetésemben majdnem leestem a székről. De nem ennek közlése volt szóban forgó találkozásunk igazi oka, hanem az, hogy a nagykövet asszony – lényegében szó szerint megismételve a Fidesz akkori álláspontját - kifejezze rosszallását amiatt, hogy újabb gázvezeték (Déli Áramlat) építéséről kívántunk megállapodni Oroszországgal. De ha az csak rosszallás lett volna. Pontosabb, ha számonkérésnek nevezem.

Csak közbevetőleg jegyzem meg: a korábbi nagykövetekkel kifejezetten jó viszonyt ápoltam. Kölcsönösen respektáltuk egymást George Herbert Walkerrel, elődjével Nancy Brinkerrel pedig családi barátok maradtunk. Mind a mai napig nem jön úgy Magyarországra, hogy velem vagy Klárával ne találkozzon. Szakmai, politikai kérdésekben időnként egyetértettünk, máskor meg nem. De ez így természetes – gondoltam és gondolom ma is. Szuverén ország vagyunk, meghallgatunk mindenkit, de a végén nekünk kell döntenünk.

Ezért is lepett meg, hogy Ms. Foley nem így gondolta. Ő megrendelést próbált adni. Majdnem utasítást. Olyannyira, hogy végül azt mondtam neki: még a Szovjetunió egykori nagykövete sem mert volna úgy beszélni az akkori magyar vezetőkkel, ahogy Ő teszi. Mi tagadás kikértem magamnak ezt a hangot az ország nevében. A nagykövet nem volt boldog, találkozónk gyorsan befejeződött. Személyes viszonyunk utána végig maróan ellenséges maradt.

De nem a tárgyalás stílusa a legfontosabb. Sokkal inkább annak megértése, hogy az amerikai adminisztráció pár évvel ezelőtt a szövetségesi kapcsolatok elárulásának tekintette az Oroszországgal történő energetikai együttműködést. Persze itt sem volt egyenlő a mérce. Ha Németország állapodott meg új vezetékről (lásd: Északi Áramlat) akkor semmi baj nem volt.

De tegyük fel a kérdést! Történt-e bármilyen új fejlemény, ami megmagyarázná, hogy mára gyökeresen új amerikai állásponttal találkozunk? Hiszen ha jól értem, a liszaboni NATO csúcs után mindenki azt mondja, hogy soha nem volt ilyen jó az amerikai-orosz kapcsolat. Pedig ha hiszik, ha nem, az energetikai viták kirobbanása óta egyetlen, e tekintetben fontos geostratégiai ügy volt, az viszont éppenséggel inkább megterhelte, sem mint javította az orosz-amerikai kapcsolatokat. Ez a bizonyos ügy a grúz-orosz fegyveres konfliktus volt. Ja, igen, történt még valami: az Egyesült Államoknak új elnöke lett. Obama elnök elődjétől eltérően néz a világra. George W. Bush hajlamos volt fehérben és feketében látni: ő barát, ő meg ellenség. Utóda árnyaltabban fogalmaz, ő partnereket keres, és együtt akar működni Oroszországgal.

Ha nem tűnne szerénytelenségnek, akkor azt írnám: az idő minket igazolt - írja mégis Gyurcsány. Oroszországot nem legyőzni, elutasítani, hanem a kölcsönös és respektálható érdekek mentén vele együttműködni kell. Ezt az álláspontot utasította el mereven és karcosan Foley nagykövet asszony, és ezzel ért most egyet Obama elnök.

Az Egyesült Államok a szövetségesünk, a barátunk. De ez a barátság nem jelentheti egyik vagy másik kormány szolgai, alázatos követését. Ez a magatartás egyébként sem a barátokra jellemző. Nem szentségtörés vagy árulás egyet nem érteni valamilyen kérdésben barátaink álláspontjával, és nem fontos, hogy ők ezt az egyet nem értést kulturáltan tudomásul veszik, vagy brutális nyomásgyakorlásba kezdenek. Mert előfordulhat, hogy a befolyásos Amerika és a közepes méretű európai Magyarország vitájában nekünk van igazunk. Nagyjából úgy, ahogy ez az utóbbi időben Oroszországgal kapcsolatban megtörtént. Cselekedetünk mércéje ugyanis nem Washington vagy Brüsszel, hanem az általunk felismert és képviselt nemzeti érdek.

Ehhez képest valóban mindegy, hogy miként változott meg Orbán véleménye az orosz-magyar kapcsolatokról. Nem okoz különösebb örömöt azt mondani, hogy a szóban forgó vitában velünk szemben a Fidesz elnöke nem hazája érdekét, hanem Washington álláspontját tartotta szem előtt. Ki is akkor a hazafi- teszi fel végül a kérdést a volt miniszterelnök.