Vajúdó nemzeti önismeret
Tavaly tavasszal jelent meg Krausz Tamás történész és Varga Éva Mária levéltáros szerkesztésében az a kötet (A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban), amely orosz levéltárakból előkerült, eddig nem publikált dokumentumok alapján mutatta be, milyen szörnyűségeket követtek el a magyar „rendfenntartók” a második világháború idején a keleti front hátországában. A magyarok esetenként a németek parancsára – vagy velük együttműködve –, máskor viszont „saját hatáskörben, közvetlen külső kényszer nélkül” öldököltek. Krausz szerint megközelítőlegesen pontos adatot nem lehet mondani, de a magyar hadsereg lelkén száradó áldozatok száma becsülhetően százezres nagyságrendben mérhető. A történész állította, hogy a megszállt szovjet területeken a magyar csapatok soha el nem évülő bűntetteket, népirtást követtek el.
A szocializmus évtizedeiben sem Magyarország, sem az immáron szövetséges Szovjetunió nem akarta bolygatni a múltat. A rendszerváltás után a hazai történészek körében az a szemlélet kezdett uralkodóvá válni, hogy a németekkel ellentétben a magyarok nagy része sajnálatot, rokonszenvet érzett a „nincstelen ukrán és orosz parasztság iránt”.
A válogatott borzalmakról beszámoló, korabeli fotókkal illusztrált kötet heves vitákat váltott ki. Lapunknak adott akkori interjújában bírálta a könyvet Ungváry Krisztián történész is, aki korábban tucatnyi publikációjában foglalkozott a magyar hadsereghez kötődő súlyos atrocitásokkal. Ungváry egyoldalúnak, ezért kontraproduktívnak nevezte a Krausz-féle kötetet. Hiányolta az addig megjelent szakirodalom ismertetését és a forráskritikát. Hangsúlyozva, hogy semmiképpen sem akarja lebecsülni a veszteség mértékét, Ungváry Krisztián úgy vélekedett: nem százezrekre, hanem legfeljebb néhány tízezer emberre tehető a magyarok által kivégzett áldozatok száma. Abban viszont igazat adott Krausz Tamásnak, hogy a magyar tudományt e téren komoly mulasztás terheli.
A mostani, a „vajúdó nemzeti önismeretről” szóló könyv egyfajta folytatása a vitának: a sajtóvisszhang ismertetésén túl csokorba gyűjti Krausz Tamás és Varga Éva Mária azon írásait is, amelyek a kritikákra válaszul jelentek meg (jellemzően kis példányszámú tudományos kiadványokban).
A szerzőpáros tételesen cáfolni igyekszik a bírálatokban megfogalmazott állításokat, közben nem tartózkodik a vitriolos megjegyzésektől sem. Lásd például: Krausz és Varga szerint ritka az olyan recenzió, amely az elejétől végéig csúsztatásokra épül, de Szabó Péter hadtörténészé a Történelmi Szemlében közéjük tartozik. „A háborút a saját mindennapjaikban végigélő emberek vallomásai alapjaiban rombolják le a Horthy-korszakbeli magyar katona hősiességéről és emberségéről kialakított mítoszokat, és helyezik teljesen új megvilágításba a korabeli Magyarország világháborús szerepét” – hívta fel a figyelmet az előszóban Gémesi Ferenc, a könyv szerkesztője. A bemutatón Drucker Tibor könyvkiadó, holokauszt-túlélő kijelentette: „Nehogy azt higgyük, hogy a munka befejeződött. Igazából csak most kezdődik el.”
