Már megint egy csapda!
– Ez most valami banki promóció? Rá akarnak beszélni minket a diákhitelre?
Fél órája tarthatott a Káva Kulturális Műhely újbudai játszóhelyén az Egymillió című drámapedagógiai előadás, amikor az egyik diák néző (szakszóval résztvevő) a fenti beszólással jelezte, hogy nem érti a foglalkozást vezető drámatanárok érvelését. Épp arról folyt a vita, hogy az előadás egyik szereplőjének (a közgazdasági egyetemre járó Annának) szabad-e diákhitelt felvennie, vagy inkább továbbra is takarítani járjon egy irodaházba havi 50 ezerért, ahol viszont a főnöke folyamatosan megalázza.
A moderátori szerepben lévő drámatanárok csupán felvetették a hitelfelvétel lehetőségét, ám a 17-18 éves nézők részéről szokatlanul erős ellenállásba ütköztek. „Eddig minden előadáson ez volt a reakció” – mondja a szünetben Patonay Anita, a káva programvezetője. – A gyerekek mintha valami zsigeri félelemmel viseltetnének a hitel fogalmával szemben: bármilyen megoldást szerencsésebbnek tartanak annál, mint hogy valaki adósságot vegyen a nyakába. Meg is indokolják: a családjukban, az ismerőseik körében csak negatív élmények kapcsolódnak a hitelekhez. A projektünk egyik célja éppen az, hogy meggyőzzük őket, minden pénzügyi döntést racionális alapon, tudatosan hozzanak meg. A hitelfelvétel például önmagában nem ördögtől való, de tudniuk kell, mikor lehet indokolt.
Az előadás vállaltan a pénz körül forog. A káva a drámapedagógiai foglalkozásai tematikáját megpróbálja a legaktuálisabb társadalmi ügyek köré felépíteni, ezek sorába illeszkedik a pénzügyi kérdések problematikája. Egészen pontosan annak a végiggondolása, hogy a fiatalok milyen döntési szituációkban kénytelenek megfontolni anyagi szempontokat is. Az Egymillió című foglalkozásból – amelyet a lágymányosi MU Színházban, illetve kint az iskolákban tartanak – az derül ki, hogy egy kamasz hétköznapjait az élet bármely területén (legyen az a tanulás, a barátság, a szerelem vagy a szülőkről való leválás) alapjaiban befolyásolja a pénzhez való viszony.
Az előadásban a három szereplő (Anna és az egyetemista csoporttársa, valamint annak pultosként dolgozó barátja) közös albérletbe költözik, ám a kezdetben harmonikus viszonyukat alaposan kikezdi, hogy más-más szociális környezetből érkezve nagyon különbözőek a vágyaik-terveik és az ezek megvalósításához szükséges anyagi lehetőségeik.
A drámapedagógiai foglalkozás lényege, hogy folyamatosan reagáltatják a középiskolás nézőket a színpadon történtekre. „Már megint egy csapda” – kommentálta az egyik jelenetet az egyik diák, arra utalva, hogy a történet szereplői állandóan olyan szituációkba kerülnek, amelyek nem pusztán tudatos pénzügyi döntést igényelnek, hanem morális kiállást, értékválasztást is követelnek tőlük.
Mint például: létezik-e megalázó munka; elvállalható-e kiemelkedő fizetésért egy állás, ha cserébe fel kell adnunk a diplomát; meddig tarthatják el a szülők az egyetemista gyermeküket, soknak vagy átlagosnak számít-e havi nettó 356 ezer forintos kereset, ha heti hat napot, napi 10-12 órát kell érte dolgozni? És a legfőbb kérdés: mit kezdjenek ők hárman a szerencsejátékon közösen nyert egymillió forinttal?
Patonay Anita elmondta, a projekt a Nemzeti alaptantervben szereplő pénzügyi kultúrára nevelés tantárgyhoz kapcsolódik a drámapedagógia eszköztárával. Az előadás létrehozásához számos pénzintézet segítségét kérték, de csak két helyről kaptak. A Citibank anyagilag, a Magyar Nemzeti Bank (a Pénziránytű Alapítványon keresztül) szakmai tanácsokkal támogatta a programot. A bankok egyebek mellett azt kérték a drámatanároktól, hogy valós összegek szerepeljenek az előadásban, számos diák ugyanis egyáltalán nincs tisztában a létfenntartás költségeivel, például azzal, mibe kerül a buszbérlet, a menza, a tankönyvek, a lakásrezsi stb. Azt is a pénzintézetek javasolták, hogy a szereplők minden egyes szituációban – bármilyen heves vitát követően is, de – tudatos döntéseket hozzanak a színpadon terítékre kerülő pénzügyi kérdésekben.
Az előadás utolsó szakaszában egyébként a nézők három csoportra oszlanak, hogy egy-egy szereplő álláspontja mellett érvelhessenek. A csoportok által kiválasztott három néző átveszi a színészek helyét, majd a társaiktól kapott instrukciók alapján improvizációval zárják le a történetet, amely így minden alkalommal máshogyan végződik. Patonay Anita elmondta, az eddig közel hússzor játszott előadás során jelentős különbségeket tapasztaltak a vidéki és a budapesti diákok reagálása között. „A kisvárosokban jóval könnyebben választják a diákok a biztos fizetést, mint a bizonytalan álmok megvalósításának lehetőségét. Vidéken többnek érzik a 356 ezer vagy éppen az egymillió forintot, mint a fővárosi fiatalok. Ugyanakkor a résztvevők a játék végén általában mindig megegyeznek abban, mire is fordítsák a közösen nyert pénzt” – tette hozzá.
Az általunk látott előadásban (amelyen a budapesti Nemes Nagy Ágnes Szakközépiskola diákjai vettek részt) elmaradt a hepiend. A három szereplő nem tudott megállapodni, végül úgy döntöttek, hogy elosztják a pénzt, és mindenki azt csinál a saját részével, amit akar. A pénzügyi viták kikezdték az emberi kapcsolataikat, odalett a barátság és a szerelem. Szét is költöztek.
