A németek önkormányzatának vezetőjét levélben kereste meg Heisler András, a Mazsihisz elnöke, véleményét kérve a megszállási emlékműről. A Mazsihisz vasárnapi rendkívüli közgyűlése úgy döntött, hogy távol marad a holokauszt-emlékév kormányzati programjaitól: a szervezet a Szabadság téri emlékmű és a józsefvárosi Sorsok Háza projekt leállítását, valamint a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor menesztését szeretné elérni.

Heinek Ottó válaszlevele a Mazsihisz elnökének még a rendkívüli közgyűlés előtt született. Ebben többek között azt írta: fontosnak tartják a múlttal való korrekt, tisztességes, a felelősség kérdését nem megkerülő szembenézést. Kitért arra, hogy Németország – ahogyan azt korábban a budapesti német nagykövetség közleménye is hangsúlyozta – „tisztában van a II. világháború alatt elkövetett bűntettek iránti felelősségével, és vállalja is ezt a felelősséget”. Hozzátette: példaértékűnek tartja a múlt feldolgozásának Németországban zajló folyamatát, a demokratikus politikai erők konszenzusos összefogását és fellépését a szélsőséges megnyilvánulások ellen és nem utolsósorban azt, ahogyan szakmai és társadalmi viták útján az emlékezetkultúra épül.

– A német megszállás Budapestre tervezett emlékművével kapcsolatosan közösségünkben is komoly aggodalmak, kérdések és ellenérzések merültek fel – állapította meg Heinek Ottó. „Már az emlékmű felállításának szándéka is, de különösen a nyilvánosságra került látványterv azt üzeni, hogy minden bűn, minden gonoszság 1944. március 19-én kezdődött, és mindenért kizárólagosan a megszálló idegen hatalom viseli a felelősséget.”

Heinek úgy véli, helye van 2014-ben a német megszállásra való emlékezésnek, ennek az emlékműnek azonban több szempontból sem lehet létjogosultsága. Mélységesen egyetért a Mazsihisz elnökével abban, hogy az emlékmű mondanivalója ellehetetleníti a hiteles történelmi szembenézést.

A szobor esztétikai megítélésére a német nemzetiségi vezető nem szívesen vállalkozik, azonban az, hogy az emlékmű Németország címerállatát használja szuggesztív és egyszerű üzenet megfogalmazására, sértő a német államra és a német népre nézve. A „minden áldozatra való közös emlékezés igényét” Heinek Ottó nyomaiban sem látja megfogalmazódni a szoborban. Annak veszélyét viszont reálisnak tartja, hogy az emlékmű a neonácik, újnyilasok szimbolikus helyévé váljon. Ennél már csak az lenne veszélyesebb – jegyezte meg –, ha az emlékmű az iskolai történelemoktatásba is beépülne.

„Meggyőződésünk, hogy a zsidóság tragédiájára való méltó emlékezés csak a zsidó szervezetekkel történő egyeztetés és közösen kialakított konszenzus eredményeként lehetséges. Budapesten, ahol a holokauszt utáni Európa egyik legnagyobb létszámú zsidó közössége él, olyan emlékművet állítani, amely aggályokat és ellenérzéseket kelt a tragédiát elszenvedettekben és leszármazottaikban, nem szabad!” – jelentette ki válaszlevelében Heinek Ottó. Abban bízik, hogy a kormány belátja hibáját, és a konszenzuskeresés útjára lépve eláll az emlékmű felállításának szándékától. Végezetül a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata nevében kinyilvánította a Mazsihisz, illetve a zsidó közösség iránti szolidaritását és támogatását.

Köves Slomó, az EMIH (Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség) vezető rabbija az emlékmű kapcsán javasolta: a rendkívül komplex kérdés elemzésére ne történészbizottságot hozzon létre a Miniszterelnökség, hanem az MTA II. (történelem- és filozófia-) osztálya véleményét kérje ki a nemzeti emlékezet ilyen horderejű ügyében. Legyen az a „megszállás áldozatainak emlékműve”, a Veritas intézet vagy akár egy új holokausztmúzeum kiállítási tartalma.

Szabadság tér