A 2006-tól hanyatló, 2009–2010-ben megalázó vereségeket szenvedő MSZP, amelynek helyét több párt is át kívánta venni a politikai térképen, 2014 elején elismertette ellenzéki vezető szerepét. A tavaly augusztusi megállapodás még csak az MSZP erőfölényét adta írásba, most azonban – nagyon úgy tűnik – a közös lista híveinek egyidejűleg Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségét is támogatniuk kell. Korábban az LMP-nek tört bele a bicskája abba, hogy az általa „álbaloldalinak” bélyegzett MSZP-t háttérbe szorítsa.

Aztán megrekedt a középre nyitás szándékával élre törni igyekvő Bajnai-projekt is: az Együtt–PM pártszövetség, mely maga is technikai koalíció, nem tudta „leváltani” az MSZP-t az ellenzék éléről. Mi több, a magát az MSZP-vel és Gyurcsánnyal szemben definiáló LMP-nek a PM-be szakadt része pillanatokon belül a szocialistákkal és a DK-val egy listán találhatja magát. A DK örülhet, mert úgy tűnik, az október óta „hiányzó bizalom” hirtelen megkerült: a pártot korábbi bírálói immár meghívják a tárgyalóasztalhoz. Igaz, október 23-án Gyurcsány Ferenc azt mondta, ő hátralép, ha a többi vezető is.

Mire hazaér, s tárgyalásba fog, azzal kell szembenéznie, hogy kizárólag Mesterházy Attila mögé léphet hátra. Bizonyos mértékig megint kész helyzet elé állították a DK elnökét, miként tavaly augusztus–szeptemberben is ez történt. Gonoszkodva azt is írhatnám: az összefogást képletesen és ténylegesen skandálók győztek. Csak éppen sokuk nem így képzelte a győzelmet. Pedig alighanem egy valóban széles körű összefogás jön létre a placcon lévő pártok között.

A szereplők többnyire régről ismertek, bár senki sem egészen ott van és nem egészen azt képviseli, mint 2010 előtt. A leendő szövetségesek valószínűleg nincsenek elragadtatva egymástól, és a közönség sincs elragadtatva tőlük. Négy év telt el, és kiderült: nincs más, ők viszont vannak egymásnak és a választóknak. Mikor pártok tárgyalnak, csak nagy ritkán döntenek úgy, hogy körön kívüli szereplőt hoznak helyzetbe. Igaz, a Fidesz országdúlása valóban rendkívüli, Orbán Viktor kéretlen rendszerváltása hasonló erejű demokratikus változás után kiált. A magyar közélet éveken át hangos volt az Orbánnal szembeállítható karizmatikus vezető hiányát zengők jajszavaitól.

Ám a végtelen ötletelés során sohasem alakult ki egységes álláspont azzal kapcsolatban, hogy mégis kinek kellene jönnie. A feldobott nevek Király Júliától Tétényi Éváig, Bokros Lajostól Róna Péterig igencsak eltérő politikai világot képviseltek. Az összefogás követelése sosem konkretizálódott a tekintetben, hogy a kívánatos közös politikai platform mégis milyen legyen. A sokak által megváltóként várt Bajnai Gordon és tábora hamar szembesült azzal, hogy a sokirányú hisztérikus várakozásnak egyszerűen nem lehet megfelelni. Más kérdés, hogy akkor talán hiba volt ennek a hullámán visszaérkezni. Az összefogásnyomás alá helyezett pártok leginkább a megállapodási kényszert érzékelték.

Egyezzenek meg! Vegyenek be mindenkit! Összefogást! Hiába próbálták a szereplők cselesen kikerülni egymást vagy kifelejteni a nemszeretem partnereket, nem sikerült. Arra vonatkozóan viszont nem volt egyirányú presszió a közvélemény részéről, hogy kit kellene pajzsra emelni. Érvényesült hát a pártpolitikusi logika: nem hoztak létre egy külsős miniszterelnök-jelölt körül hatalmi centrumot. Megoldották házon belül. Házon belül pedig a legerősebb szereplő kerekedett felül. Márpedig ezt az erőt választói támogatottságban és politikai szervezettségben mérik. Mesterházy Attila 2009-ben az egyetlen volt, aki a szocialista miniszterelnök-jelöltséget nem tolta el magától. 2014-re pedig megszerezte a közös miniszterelnök-jelöltséget azzal, hogy megnyerte az évekig tartó előválasztást.

Lehetett volna a győztes másvalaki is, ha képes rá. Mesterházy vezetői ambíciója bizonyíték lehet arra, hogy győzelemre játszik. Mert bár a közös lista révén valamelyest megoszlik a felelősség a riválisokból lett szövetségesek között, a legnagyobb felelősség a lista élén állóra nehezedik majd. Most tehát van közös lista. Megszűnt az a veszély, hogy a küszöb körül billegő pártok kiszorulnak, a rájuk adott voksok elvesznek. Az ellenzék a hivatalos kampánystart előtti szó szerint utolsó órákban egyesíti erőit. Még túl kell jutni az egyéni kerületek elosztásának újragondolásán, de az MSZP–Együtt/PM közös listáról szóló megállapodást követően ez nyilvánvalóan megtörténik.

Megkockáztatom: ha valamiért nem csatlakoznának további pártok a közös listához, az egyéni kerületek vonatkozásában akkor is széles körű megegyezés jön létre. Ez az ellenzéki siker alapvető feltétele. Az olyannyira vágyott közös lista létrehozásával a külön lista előnyei megszűnnek. Azoknak, akik eddig azzal nyugtathatták magukat, hogy a külön listák révén a számukra legszimpatikusabb ellenzéki pártra szavazhatnak, s közben csak egyik orrlyukukat kell befogniuk – elfogadva, hogy kedvenc pártjuk a „nem kedvenccel” szövetkezik majd –, most azzal szembesülnek: visszatartott lélegzettel kell voksolniuk, nincs válogatási lehetőségük. Ugyanakkor a pártoknak is be kell látniuk, hogy nyitniuk kell az őket eddig bírálók felé is.

A közös listának valamennyi, a Fideszt leváltani akaró szavazóra igényt kell tartania. Ez az egész konstrukció értelme. Nem lehet többé „liberálisozni”, „szektázni”, „szocizni” egymást és egymás támogatóit. Az eltérő ellenzéki miliők tagjainak kezelniük kell az eltérő beszédmódból, kulturális kódokból eredő ellentéteket. Márpedig a legtöbb vita, a kölcsönös sértegetések sora éppen abból származott, hogy gyakran nem értették, miről beszél a másik, kikhez szól, miért úgy mondja, s egyáltalán, milyen logikát követ. A tét nem kicsi, mert a választás nem lefutott. A Fidesz közel nyolc éve a legerősebb párt, de már jó ideje nincs társadalmi többsége. A rezsikampány sikeres, de komoly népszerűség-növekedést csak 2013 első felében hozott a kormánypártnak.

Támogatottsága azt követően – igaz, a korábbinál magasabb szinten – stabilizálódott. Ebből levonható az a bátortalan következtetés, hogy talán a harmadik rezsihullám sem eredményez számottevő támogatásnövekedést. Emellett a Fidesz eddig is azt mondta, hogy Bajnai, Gyurcsány és Mesterházy egykutya. Ezt az összefogásra reagálva tovább cifrázhatja ugyan, de érdemben újat már nem tud kihozni belőle – nincs mit. A „Magyar Csapat” sem csodafegyver. Az elnevezés a Fidesz-aktivisták szokásos mozgósítását fedi, alig hihető, hogy „az utcáról” esnek majd be „csapattagok”. A százezer aktivistára vonatkozó kormánypárti remény az ellenfél demoralizálását szolgáló blöffnek tűnik. Mindezzel nem a Fidesz kétségtelen erőfölényének tényét vonom kétségbe, pusztán arra célzok, hogy egyrészt ennek is vannak határai, másrészt Orbán Viktornak nem nagyon van más muníciója a rezsicsökkentésen kívül.

Ha az ellenzék képes a közös kampányra, azzal valóban meglepheti a Fideszt. Mert persze most kell egy közös kampány. A mindeddig három (vagy több) párhuzamos kampányra készülő pártoknak közös csomagot kellene villámsebesen összepakolniuk. Az Orbán-ellenes egységfront eleve a kormány elleni tiltakozás felé löki ezt a közös kampányt, amit csak erősít, hogy legfőképp a Fidesz-kritikát illetően van egyetértés a szövetkezők között. Valamit azonban emellett kellene mondani a jövőről is, megtalálva a politikai tartalmak metszetét. Ez annál is fontosabb, mert az összefogás önmagában csak félmunka. Ha minden kimutatható szövetségpárti demokratikus erőt figyelembe veszünk, akkor ők valahol az MSZP–SZDSZ 2007–2008-as támogatottságánál tartanak. Az összefogás ténye mutathat erőt, és Orbán leváltásának reális lehetősége választókat mozgósíthat. Ám ezenfelül szükség lesz az esély esélyét igazoló kampányra, amely azoknak a csalódottaknak is mond valamit, akik tényleg kíváncsiak arra: mi lesz utána? Hogy minél többen mondják áprilisban: „Most akkor megyek szavazni”.

FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD