Menedékkérők, akik kérelmük elbírálására várnak. A hajdani laktanyában kialakított „táborban” most összesen hatvanketten laknak. Közülük nyolcan kisgyerekek. A gyermekes koszovói, afgán és szudáni családok az étkezde másik sarkába húzódva várják a beígért karácsonyi ajándékot. Az ünnep hangulatában egy ilyen gesztusnak hírértéke sincs, olyannyira gyakori és természetes. Vámosszabadi azonban más. Itt hatalmas felhördülés, indulatos, méltatlan, már-már mániákus tiltakozás, rasszista felhangoktól kísért, hangos elutasítás fogadta nyáron a menedékkérőket.

Legdühödtebben azok állták volna útjukat, akik maguk sem helybeliek, hanem más településekről, Magyarország közeli vidékeiről, vagy Erdélyből s a Felvidékről költöztek oda. Ellenszenvük azért is érthetetlen, mert a hangadók közül jó néhányan éltek, dolgoztak viszonylag tartósan külföldön, ahol befogadták őket. Kétségtelen persze: a belügy is mindent megtett azért, hogy a helybélieknek ne legyen idejük felkészülni a menekültstátuszért folyamodók érkezésére.

Az utolsó pillanatban, a megyei újságból derült ki a falusiak számára, hogy mi lesz a volt laktanyában. Előzetesen az önkormányzatot sem tájékoztatták az elképzelésekről. Ez a titkolózás fokozta a bizonytalanságot, a félelmet. Ez a rettegés az emberek többségében már nem érhető tetten Vámosszabadiban. A Facebookon létrehozott tiltakozó csoport bejegyzései azonban esetenként továbbra is vérlázítóak, jóérzésű emberek számára vállalhatatlanok. A legújabb botrány akkor tört ki a faluban, amikor a polgármester és az alpolgármester magánemberként négy télikabátot vitt a menekülteknek.

A tiltakozás egyik vezetője föltett a közösségi oldalra egy képet, melyen egy hölgy pisztollyal a kezében céloz. Az aláírás pedig: „Ilyen polgármester kell nekünk, nem olyan, aki adományokat hord abba a menekülttáborba, amit be akar záratni a faluja lakossága…” Egy másik alkalommal sorozatlövő fegyvert posztolt ki a „civilek” egyik vezetője, s azt fűzte hozzá: „… azokat a magyar állami hivatalnokokat (ún: KÖZALKALMAZOTTAKAT) állítanám elé, akik magasról tojnak arra a »köz«-re, akiket szolgálni hivatottak”.

Nem csoda, hogy ezek után szinte senki nem mert nyíltan ajándékot küldeni a menekülteknek. A polgármestert és az alpolgármestert azonban többen is megkeresték – pontosabban azt kérték tőlük, hogy titokban, feltűnés nélkül menjenek el hozzájuk az otthonukba –, s pénzt adtak nekik, hogy abból vásároljanak ajándékot a menekülteknek. Ezeket az ajándékokat adta át Réti Csaba polgármester és Kukorelli Norbert alpolgármester a táborban. Különféle gyümölcsöt, édességet vittek a gyerekeknek. Az ünnepségen a bevándorlási hivatal is képviseltette magát.

– Ezekért az ajándékokért is mocskolnak majd bennünket – véli Kukorelli Norbert. – Azt mondták nekem a mindenbe belekötő tiltakozók: alpolgármesterként nem viselkedhetek magánember módjára, nem adhattam volna például télikabátot a menekülteknek. Fényképet mutat a telefonján: – Kézilabda-rajongó vagyok, járok a győri lányokkal külföldi meccseikre is. Bécsben két brazil szurkolólánnyal fotózkodtam. Ne tudja meg, mit kaptam érte a tiltakozóktól. Úgy látszik, az ő szemükben már az is bűn, ha valaki Európán kívüli emberrel készít emlékképet magáról.

Az alpolgármester úgy látja: a tiltakozók dühe már csak pótcselekvés, kampány-előkészület. – Félreértés ne essék, mi is azt szeretnénk, hogy szüntessék meg a menekülttábort Vámosszabadin – állítja a polgármester. – De a benne lakó emberek akkor sem az ellenségeink és nem gyűlöljük őket. A község vezetői azt mondják, Vámosszabadiban 1650 ember él, nagyjából egyharmaduk új lakó. Töredékük az, aki szítja a hangulatot a menekültek ellen, de a falu nagyobbik része már nem hallgat rájuk.

– Sokan azt követelik, hogy a reményeik szerint a belügytől visszakapott tábor épületét új funkcióval felruházva az önkormányzat használja fel. Csak csöndben mondom, hogy az épület átalakítása legalább 300 millió forintba kerül. Ez az összeg a település két és fél éves költségvetése – magyarázza az alpolgármester. A befogadó állomáson élő gyerekek talán azóta is a karácsonyfát bámulják. Szerencsére semmit sem értenek abból, ami körülöttük zajlik.

A megajándékozottak