Élet a Semmilyen utcában
– Ki volt az a marha, aki a Belügyminisztériumban ezt az ötezres határt kitalálta? – ezt a kérdést firtatják a Hajdú-Bihar megyei Egyek lakosai.
Az Egyek-Telekháza központjában található, A falu szíve elnevezésű kocsmában abban többekkel megegyezünk, hogy vélhetően nem Pintér Sándor belügyminiszter fejéből pattant ki a furcsa ötlet, mert ő biztosan sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozik, mint pár száz település téli nyomorúsága.
De akkor ki lehetett az a jótét lélek, aki úgy döntött, hogy az ötezres lélekszámot meghaladó településeknek nincs joguk tűzifát venni állami támogatással? Merthogy egy októberben megjelent belügyminiszteri rendelet szerint csak az ötezer fő alatti települések pályázhatnak szociális tűzifára. De mi lesz azzal a háromszáz településsel, amelynek lélekszáma meghaladja az ötezret, s ahol szintén sok szegény, rászoruló ember lakik?
Ezeket a kérdéseket feltette Csige Tamás hajdúdorogi polgármester is, aki meg is válaszolta a rejtélyt:
– Idén Magyarországon nem mindenhol lesz tél! Mással nem tudom magyarázni ezt az őrültséget, amelyből az a következtetés adódik, hogy a Belügyminisztérium szerint nincs szegény ember abban a háromszáz városban, ahol a lélekszám ötezernél több. Jelzem, hogy ebben a háromszáz városban él az ország lakosságának fele!
Csige hívta fel a figyelmet arra a furcsaságra is, hogy Tiszacsege, amely Egyekkel szomszédos, pályázhat tűzifára, mert a lakossága nem éri el az ötezret. Holott Tiszacsege város, Egyek pedig nagyközség. Egyeken mintegy ötezerötszázan laknak, s az aktív korú lakosság negyede, azaz mintegy ötszáz ember idén közmunka révén kapott jövedelmet – ami sokat elárul a térség munkaerő-piaci helyzetéről.
– A lakosságszám alapján nem lenne szabad önkormányzatunkat hátrányos helyzetbe hozni – ez már az egyeki polgármester, a 41 éves Miluczky Attila véleménye. Szerinte az ötezres határ kulcsát a Minden Gyerek Lakjon Jól Alapítvány támogatási rendszere jelenti, amelyet szintén csak az ötezer fő alatti településeken működtetnek.
A polgármester elismeri, hogy az állam nagy terhet levett a nagy községről az önkormányzati adósság átvállalásával, s ezért Egyek köszönettel tartozik, az idei télre tervezett szociális tűzifatámogatási rendszerrel kapcsolatban mégis tiltakozott. Úgy tűnik: hiába. A rendszer ugyanis marad.
– Miért nem pályázhatunk mi szociális tűzifára? – ezt kérdezi egy középkorú férfi, aki élettársával az Egyekhez tartozó Ohaton lakik. Ez a tanyaközpont közigazgatásilag Egyekhez tartozik, akárcsak Telekháza és a Tiszafüred felé eső Félhalom. Ohaton, Telekházán és Félhalmon összesen alig kilencszázan laknak, munkahely nincs, csak közmunka és segély. A férfi végzettsége szerint növényvédelmi gépész, de elhelyezkedni nem tud. Havonta 23 ezer forint segélyt kap, s ugyanennyit az élettársa. Nem csoda, hogy náluk minden forint számít.
– 2009-ben még volt állásom, s akkor havonta majdnem százezer forintot kerestem! Most meg a nagy semmit – mondja elkeseredetten. Kérdem tőle, hogy nem költözne-e más vidékre munkahely reményében, mire a fejét csóválja:
– Itt van a házunk, nem tudunk mozdulni. Olyan ez, mint a róka fogta csuka: ahol lenne munka, ott lakást nem tudunk venni, de ahol házat tudunk venni, ott meg állás nincs. Nézze csak, ezt a lakást százezer forintért vettük, de csak részletre.
– Százezerért? – kerekedik el a szemem. – Jól értettem?
– Jól – bólogat a férfi. – Nem messze van itt egy eladó ház háromszázötvenért, de ki jönne ide élni? Hiszen nincs itt semmi.
Körülményeik dacára igen jól tájékozottak. Az egykori növényvédelmi gépész nem tőlem tudott arról a belügyminiszteri rendeletről, amelynek értelmében az ő lakóhelye nem pályázhat szociális tűzifára.
– A faluban ezt mindenütt beszélik. Nem hülyék az emberek, csak annak nézik őket – mondja.
Velük átellenben, az úttest másik oldalán egy szomorú viskóban két nyugdíjas lakik. Ott még villany sincs, a két öreg gyertyával világít, abból elmegy havonta ötven-hatvan darab. A házacskán kartonra mázolt házszám: 13/B. De utcanév nincs.
– Mi az utca neve? – kérdem az odabentről előcsoszogó torzonborz szakállas öregembert, mire nevetve megvonja a vállát:
– Mi lenne? Semmilyen utca tizenhárom.
Mialatt beszélgetünk, megmutatja a fiatalkori fotóját.
– Nézze csak, ilyen fess fiatalember voltam – mondja. – Volt rendes lakásom, családom és szakmám. Most meg itt lakok, látja, mint egy putriban.
Látom. S látom a rongyos télikabátját is. Mikor vette?, kérdem tőle, mire azt válaszolja:
– Dehogy vettem. A bátyámtól örököltem. Vagy tizenöt éve.
