Gömbös Gyula vagy 42. utca?
Az ötvenperces előadás a Tóth Csaba Attila jobbikos helyi képviselő által szervezett Léleképítő esték sorozatban hangzott el, így a százötven fős közönség többsége a nemzeti jobboldalhoz tartozónak vallja magát. Arról ez a közösség már értesült, hogy Szakály Sándor a kormány által létrehozott Veritas Történetkutató Intézet igazgatói székének várományosa, s ettől a jövő év elején felálló műhelytől a Fidesz azt várja, hogy az elmúlt két évszázad magyar történelmét a nemzettudatot erősítő módon dolgozza fel.
A Léleképítő közönsége meg érezhetően azt várta Szakálytól, hogy Gömböst történelmünk egyik legnagyszerűbb vezetőjének minősítse. Főleg, hogy Szekszárd a háború előtt díszpolgárává avatta a közeli Murga községben született egykori kormányfőt. Tóth Csaba Attila szerint jó lenne megerősíteni Gömbös titulusát, s ezt az igényt a hallgatóság helyeselte. Szakály Sándor erről nem foglalt állást, s alighanem kevésbé magasztalta Gömböst, mint ahogy azt a léleképítők remélték. Sodró lendületű előadásában elmondta, hogy Gömbös már fiatal tisztként úgy vélte: Magyarországnak a Monarchián belül nemzeti haderőre van szüksége.
A politikai szerep vállalására csak a Tanácsköztársaság iránti mérhetetlen ellenszenv indította. A húszas évek elején Bethlen István mellé állt, majd eltávolodott tőle. Ennek egyik oka Gömbös antiszemitizmusa, ami Bethlen számára vállalhatatlan volt. A húszas évek végén enged az elveiből, és újra belép a Bethlen-féle Egységes Pártba. Horthy 1932-ben bízza meg kormányalakítással, s akkor nyilvánosan revidiálja antiszemita nézeteit, filoszemitává azonban sosem válik, jegyezte meg Szakály. A történész különösen nagyra értékelte, hogy Gömbös megfogalmazott egy 95 pontos munkatervet, amihez hasonló, mindenki számára olvasható és számon kérhető kormányprogram addig nálunk nem volt.
Az evangélikus Gömbös talán azért összegezte ennyi pontban a terveit, vélte az előadó, mert ez Luther 95 tételére emlékeztette. A történész a pontok javát ma is vállalhatónak ítélte, így azt, hogy emberséges hitelpolitikára van szükség, erősíteni kell a belső tőkeképződést, legyen egységes a polgári közigazgatás, s a tisztviselők összeférhetetlenségét a jog szabályozza, miként a vezetők álláshalmozását is. Gömbös elsősorban a mezőgazdasági kistermelőket támogatta, és az agráriumot látta hazánk húzóágazatának. Emellett az oktatást és a kultúrát, az ország nemzeti össztermékének 10 százalékát költötte erre az ágazatra.
Szakály elutasította azt, hogy Gömbös Hitler vazallusává akarta volna tenni az országot, amit azzal szoktak bizonyítani, hogy ő volt az a miniszterelnök, aki elsőként kereste fel a birodalmi kancellárt. Szerinte ezt azért tette, hogy a magyar agrártermékeknek megnyerje külpiacként Németországot. Szakály hangsúlyozta, hogy Gömbös sokkal inkább Mussolini fasizmusával szimpatizált, ahol zsidó képviselők is voltak a parlamentben. Amikor 1934-ben Hitler hívei megölték Dollfuss osztrák kancellárt, Gömbös kiállt Ausztria függetlensége mellett.
Magyarország gazdasága 1920 és 1938 között felzárkózott Európa középmezőnyéhez, és ez Gömbösnek is köszönhető – hangsúlyozta Szakály. A politikust korai halála meggátolja abban, hogy műve kiteljesedjen, igaz, 1936-ban Horthy már fontolgatja Gömbös menesztését. A kormányzó azért szabadult volna tőle, mert akkor már pártján belül is egyre többen lázadtak ellene. Az elégedetlenség okát Szakály nem részletezte. Az előadás után viszont erről is faggattuk a történészt. Más történészek – így a kor kutatásával foglalkozó Vonyó József – úgy látják: Gömbös egyfajta diktatúrára törekedett, s ezt párttársai is megelégelték. Remek szervező- és kommunikációs készsége, valamint nem kevés lelki presszió révén elérte, hogy 1935-ben az ország 2,9 millió választópolgárából kétmillióan beléptek az általa irányított Nemzeti Egység Pártjába.
A pártszervezeteknek és a tagoknak mindenben el kellett fogadniuk a vezér utasítását. A katonai mechanizmusra emlékeztető rendszer csúcsán álló Gömbös mindig arra hivatkozik, ha „parancsot ad”, hogy ez a nemzet érdeke. Aki másképp gondolkodik, az nem tagja a nemzetnek. Mindezzel Szakály nem vitatkozott, ám úgy látta, Gömbös modernizációs törekvései elitváltással jártak, s ez sokakat sértett, így a nagybirtokosokat, a finánctőkéseket és az állami nomenklatúrát. Amikor Bethlen Gömbös ellen fordult, abban nemcsak a törekvéseivel szembeni gyanakvás, hanem a befolyásából vesztő Bethlen és körének személyes érdekei fogalmazódtak meg. Azt Szakály elismerte: Gömbös állandó hivatkozása a nemzeti érdekre „nehezen megfogható valami”.
A már idézett Vonyó József feltárta, hogy Gömbös rendszere protekcionalista volt, a párt tagjainak a kérvényeit – a vezér ukázára – a hivatalnokoknak soron kívül kellett elintézniük. Szakály nem cáfolta, hogy ez így lehetett, hozzátette azonban, hogy Gömbös saját életével azt példázta, hogy egy vezető ne tartson igényt előnyökre, és ő maga nem gazdagodott meg politikusként. Megemlítettem, hogy sok történész nem tartja őszintének azt, ahogy Gömbös revidiálta antiszemitizmusát. Kormányfőként is azon gondolkodott, hogyan lehetne az újonnan betelepült zsidókat, a „galiciánereket” kiebrudalni. Szakály ezt sem cáfolta, ám fontosnak vélte, hogy Gömbös az 1848 előtt idetelepült zsidó családok leszármazottait, valamint a zsidó nagytőkéseket elfogadta. Az 1890 után betelepülőkkel szemben valóban kritikus volt. Arra a kérdésre, hogy lehet-e utcát vagy állami intézményt elnevezni Gömbösről, Szakály így felelt: – Magyarországon minden történelmi személyiségben talál valamelyik politikai oldal hibát. Talán jobb lenne nálunk is – mint Amerikában – számozni az utcákat.
