Mit mondtak az MTVA-ban, mért nem vezethet már második éve kulturális műsort?

Egyfelől, a műsoraim sosem ültettek képernyő elé egymillió nézőt, nem is csak a szórakoztatásról szóltak, másfelől, nyilván vannak, akik nem akarták, hogy ott dolgozzam. Pontosan én sem tudom, hogy kik.

Mi a hivatalos indok?

Soha nincs indok, maximum ennyi: „Nem találunk neked megfelelő műsort, mert nem vállalod el, amit szeretnénk. Mi pedig nem akarjuk neked adni azt, amit te szeretnél”. Az eléggé gyorsan kiderült, ha kapok egy területet, megoldom. Biztos sok rosszat el lehet mondani a műsoraimról, de azt nem, hogy ne lett volna sokoldalú, mert engem mindenben érdekel valami. Készítsek gyerekműsorokat! – mondták. Ettől először égnek állt a hajam, aztán rájöttem, lehet olyan ifjúsági műsort csinálni, aminek értelme van. Rengeteget ötleteltünk a barát-kollégákkal. Kidolgoztunk többféle tervet az egészen fiataloknak szóló –Facebook-aktivitással járó – talkshow típusú műsoroktól a művészettörténeti vetélkedőkig. Hiába küldtem a tervezeteimet, sosem kaptam választ. A következő javaslat az volt, hogy a Dankó Rádiónál dolgozzam. Nem könnyű terep, de kigondoltam, hogy izgalmas volna urbánus szemszögből beszélni erről a műfajról, például Nádasdy Ádámmal, aki nemrég a lányával, Vilmával nótaesteket adott. Erre sem voltak nyitottak, inkább konkrét munkaajánlattal jöttek: konferáljak fel nótákat felvételről.

Önök kérték?

Olyasmi. Felkonfok megírása, felolvasása, de még adásba sem én tehettem volna. Ez volt az ajánlat. Korábban az is szóba került, hogy üljek be az archívumba, és mondjuk, napi nyolc órában nézzem meg a hetvenes évek műsorait, válogassam ki, mit lehet ismételni.

Azt akarták bebizonyítani, hogy derogál elvállalni bizonyos műsorokat?

Utólag azt hiszem, inkább az volt a cél, hogy utasítsak vissza valamit, mert akkor meg lehet tőlem válni. Tisztább lett volna, ha deklarálják: holnaptól nem akarunk veled dolgozni. De ők épp az ellenkezőjét mondták. Legutolsó beszélgetésem az volt az azóta leköszönt vezérigazgatóval, Böröcz Istvánnal: „Gratulálok, Alinda, hogy babája lesz. Szóljon, ha visszajönne, és megtaláljuk magának a megfelelő műsort”. Amikor biztossá vált, hogy visszamennék, már nem fogadott.

Ki nem akart magával dolgozni?

Fogalmam sincs, csak feltételezéseim vannak. Amikor 2011 nyarán megszűnt a Záróra – amit véletlenül tudtam meg a folyosón –, éppen Voltfolió közönségdíjat kapott. Ezzel együtt elfogadom, van az a struktúra, amelyben erre a műsorra nincs szükség. Akkor Ókovács Szilveszter hívott a Duna TV-be, és szerintem komolyan is gondolta. Mire odakerültünk, átment az Operába. Olyan főnököm lett, akivel nagyon nehezen találtam hangot. Akkor hirtelen már nem volt szó vitaműsorról, csak felkonfolgatásról a riportok között. Mikor elmondtam nekik, hogy ezt nem fogom elvállalni, megjegyezték: ennek következményei lehetnek. „Tudjuk” –mondtuk a szerkesztővel, és felálltunk a tárgyalóasztaltól. Tíz perc múlva csöngött a telefonom: menjünk vissza, nem úgy gondolták. Akkor kidolgoztunk a Duna Worldre egy struktúrát, ez kapta később az Éjjeli őrjárat címet: miként lehet egy sávban öt műsort megvalósítani. Az elindulhatott, azzal a stábbal, amelyet mi összeválogattunk. Valószínűleg az ottani konfliktusok nagy szerepet játszottak abban, hogy nem adtak további lehetőséget. Előfordult ugyanis, hogy adás előtt egy órával kaptam írásban egy üzenetet, milyen kérdést nem tehetek fel a szlovák-magyar politikusról, Esterházy Jánosról szóló vitában. Mint írták: nem lehet relativizálni Esterházy János nagyságát, ezért nem kérdezhetem meg, hogy antiszemita volt-e. Ha belemegyek, annak súlyos következményei lehetnek. Mivel Esterházy személyénél ez komoly dilemma, úgy döntöttem, mégis megkérdezem. Utólag viszont az volt a konklúzió, de jó, ez milyen izgalmas kérdésfelvetés. Előfordult olyan, hogy adás előtt odajött hozzám egy szerkesztő, akivel életemben nem találkoztam még, és közölte, hogyan kéne feltennem az adásmenetbe leírt nyitókérdést, hogy a kívánt választ kapjuk. Mondtam neki, hogy a kérdéseket nem azért tesszük fel, hogy kívánt választ kapjunk rá. Ebből óriási vita kerekedett az értekezleten, amelyből azt a következtetést vonták le, hogy nagy az arcom.

Megszabták, hogy kit hívhat meg?

Próbálkoztak, de ez minket nem érdekelt. Büszke vagyok a csapatra, amellyel dolgoztam. Olyan előfordult, hogy meghívtunk valakit, és utólag baj lett belőle. Hallomásból tudom, hogy Vitray Tamásnak nem feltétlenül örült a vezetőség, de ne kérdezze, miért. Félt a következményektől, ezért sokáig nem hívta meg a szerkesztő Závada Pált. Én ezt utólag tudtam meg, amikor sokadszorra kérdeztem, mikor hívjuk már. Az egyik műsorban pedig két ember találkozott „váratlanul”, azaz a fővendéghez hívtunk egy meglepetésvendéget. Ezt azért találtam ki, mert összefutottunk egy kávézóban Kulka Jánossal, és elkezdett áradozni a teniszező Szávay Ágiról. Kulkát roppant hosszú ideig halogatták. Mikor megsejtettük, hogy nem mehet már túl sokáig a műsor, behívtuk Szávayval. Nem állítom, hogy őrült népszerűségnek örvendtünk ettől a gondolattól. A rosszalláson kívül valószínűleg azért nem mertek jobban beleszólni, mert kértem, küldjék már át a tiltólistát írásban. Mivel az sosem érkezett meg, úgy tekintettem rá, hogy nem létezik. Ez három hónapig zajlott így. Szerintem buta dolog volt csatornaátszervezésre hivatkozva megszüntetni az Éjjeli őrjáratot, hagyni kellett volna meghalni. Olyan feszültségekkel ment a műsor, hogy előbb-utóbb hibáztunk volna akkorát, ami alapot adhatott volna az elbocsátásra. Ráadásul, ha nem lett tökéletes egy adás, azonnal azt kiabálták ránk kívülről is, hogy cenzúráztunk, politikai alapon csináltunk valamit.

Sok embert elbocsátottak, vagy felállt. Támadták azért, mert maradt?

Személyesen nem. Kezdetben sokan maradtak még, nem lehetett mindenkit árulónak tekinteni. Én árnyaltabban gondolkodom erről. Akkor senki nem önszántából maradt vagy ment. Én például nem írtam alá először a szerződésemet, mert sorra rúgták ki az embereket, és fogalmam sem volt, ki maradhat. Világos volt, hogy nem szakmai alapon küldték el őket. Reméltem, hátha többen így döntünk, mert annak ereje lenne. Nem így lett.

Meddig reménykedett, hogy mégis műsort csinálhat?

Semeddig. Rockenbauer Zoltán vezetőként sokunkért kiállt, úgyhogy próbálkoztam. Például jelentkeztem egy meghirdetett műsorvezetői castingra. Ezen azért már mindenki röhögött. Véletlenül láttam az értékelést, a Duna TV egyik vezetője azt írta az adatlapomra: ilyen műsorvezetői stílusra nincs szükség. Ezután mondta a vezér, ha visszajövök a babavárásból, elképesztően jó lesz a közmédiában dolgozni. Megszületett Leila 2012 augusztusában, szabadságra mentem októberig. Mikor visszatértem, nem kaptam munkát. Rockenbauer magától távozott az év végén, mert nem tudott azonosulni a személyzeti politikával, a kultúrakezeléssel, a kulturális főszerkesztőségnek nem maradt vezetője. Akkor rájöttem, pár embert még ki akartak lőni, én voltam az egyik. Elindult egy gusztustalan háború, ami pár hete végződött.

Mi volt a háború?

Mindenki arra számított, elmegyek hároméves gyesre, és eltűnök. Holott előtte sem titkoltam, hogy ez nem így lesz. Amikor az első fegyelmi eljárásom elindult, tudtam, hogy ez a vége felé vezető út. A másodiknál már röhögtem, és világossá vált, hogy a fegyelmik fenyegetésként kellettek: adott helyzetben akár azonnal kirúghatunk.

Miért kapott fegyelmiket?

Az elsőt azért, mert az eddigi munkám után inkorrektnek éreztem, hogy a Dankó Rádióban bemondó legyek. Tehát nem voltam hajlandó ellátni egy feladatot, amire kijelölhető vagyok. Volt szépséghibája ennek: olyan szövegeket adtak a számba, amiket sosem mondtam, jegyzőkönyv van arról, amit mondtam. A második eljárást úgy indították el, hogy az első még nem ért véget. Ez azért indult, mert állítólag nem válaszoltam egy levélre. Válaszoltam, és be is mutattam. Olyan kínos volt, nem is lett belőle fegyelmi.

Ez már koncepciós ügy, nem?

Nem koncepciós, hanem stupid. Az is a Dankó Rádióval kapcsolatos levél volt, és azt válaszoltam rá, várjuk meg az első fegyelmi végét, amely arról dönt, hogy ezt a munkát fel kell-e vennem. Csak ezután mondták, hogy közös megegyezéssel távozzak, mert nem akarnak munkát adni nekem. Erről viszont nem mondhatok többet, ez a megállapodás feltétele volt.

Gondolkodott azon, hogy beperli az MTVA-t?

Egyszer igen, mikor egy megbeszélésünk végén a jelen lévő két vezető felvett valami jegyzőkönyvfélét, amit én nem láthattam, nem írhattam alá. Egyszerűen törvénytelen volt, a vezető visszaélt a hatalmával. Ezt a vezérigazgatónak is jeleztem írásban, azt kérve, hogy vizsgálják ki az ügyemet, hogy visszaéltek-e a hatalmukkal az említett urak. Ez persze nem történt meg, de a mai napig nem értem: fegyelmi kérdés, hogy válaszoltam-e egy e-mailre, ez viszont nem, még csak vizsgálati ok sem.

Mással ilyen nem fordult elő?

Nem tudok róla, de az én esetem mindenképpen egyedi, mert a jog a pici gyerekem miatt védett csomó helyzetben. Akit egyszerűbb kirúgni, annak szimplább a tárgyalása is.

Azért nehéz elhinni, hogy az előző vezetőség alatt sosem szóltak bele a munkájába.

Csak olyan helyzetben, amely teljesen akceptálható volt. Megkértek például, hívjam meg X-et vagy Y-t, mert a csatorna érdeke, hogy szerepeljen. Mivel nem naponta, hanem kéthavonta fordult ilyen elő, azt gondoltam, ennyit megteszek a csatornáért. Olyan nem volt, akit letiltottak volna. De nézze végig a névsort, balos kormány alatt a köztévében vendégem volt többek között Granasztói György történész, Melocco Miklós szobrászművész, Schmidt Mária történész, ők inkább jobbra kötődnek. Azért azt is hozzá kell tennem: előtte sem volt Kánaán. A Záróra mindig kifelé példálózó műsor volt, befelé pedig lefaragtak a kéréseinkből, és bizonyos vezetőket akkor is zavart a műsor léte, csak a maiakat már más szempontok is vezérlik.

Gondolom, politikai. Az ön műsoraiból kiderült, hol áll? Láthatóan fontos volt az új vezetőségnek az újságíró pártszimpátiája?

Nyilván úgy próbáltam tenni a dolgom, hogy ne derüljön ki. De mindenki megkapja a skatulyáit, a valóst vagy a véltet. Biztos van, aki azt mondja, látta a pártszimpátiámat. Azt kijelenthetem: sosem volt szempont, hogy pártok érvrendszerét átültessem a műsorba.

Fekete pont lehetett a jobboldalon, hogy a Budapest Pride-nál vállalt műsorvezetést?

Nem tudom, de nem is érdekel.

Sosem akart politizálni?

Dehogynem, politikai újságírónak készültem. Sőt az is megfordult a fejemben, politikusként politizáljak, de rájöttem, nem bírnám a támadásokat. Ezzel együtt benne van a fejemben, egyszer hátha úgy hozza az élet, lesz lehetőségem közvetlenül beleszólni az ország életébe.

Van az a tévé, ahova elmenne?

Persze. Csak nem mindegy, minek. Él bennem a televíziózás vágya, önszántamból nem csinálnék mást, de most úgy tűnik, nem ezt az időszakot élem. De ha látok egy-egy izgalmasabb műsort, mindig műsorkészítésen kezd járni a fejem.

A Záróra című könyve akkor jelent meg, amikor még látható volt a tévében, a Ráadás már nem. Ugyanolyan jól fogyott mindkettő?

Ezt még nem tudni, mert először nagyobb volt a felbuzdulás a Ráadásnál, mint a Záróránál, a második időszakban viszont picit alatta maradt. Szóval szerintem év végén lehet mérleget vonni. A Ráadás egyébként terápiás munka volt. Tizennyolc olyan emberrel beszélgettünk, akik már megéltek hullámvasutat, vagy abban vannak most is.

Tényleg segített a feldolgozásban ez a terápia?

Igen, de ehhez jött néhány más dolog is. Az segített a legtöbbet, amit most csináltam: a Bridge Generációkönyv. Azért, mert találkoztam nálam picit idősebb, 40 év alatti fiúkkal, akik felépítették a karrierjüket. Azt a töltetet kaptam tőlük: azzal lehetsz sikeres, amit szeretsz! Ne ragadj benne valamiben csak azért, mert ragaszkodsz a status quóhoz. Vannak projektek, amelyek különösen érdekelnek. Jól alakul például a tervezgetés a Katona József Színházzal, a színpadon szeretnénk létrehozni olyan műsort, amelyet a közszolgálatban nagyon akartam. A debreceni színház kommunikációját viszem, Pécsett Zsolnay Szalont, a Budapest Jazz Klubban működő Kékszobahallban műsort vezetek, írok lapoknak is. Nem panaszkodom, sok munkám van.

Nehéz elhinni, hogy nem érzi magát sértve, amiért nem kellett a köztévének.

Nem lehet sértettség nélkül ezt megúszni. Igyekszem feldolgozni ezt a helyzetet. Az a legveszélyesebb, ha az ember olyan sértetté válik, hogy azután ez meghatározza a további újságírói életét. Amikor 21 évesen elkezdtem a pályát, nem értettem, hogy a körülöttem lévő ötvenesek miért vannak úgy megbántva. Tíz évvel később megéreztem. Csak azt tudom, hogy nem akarok én is az lenni. A stratégiám az lett: bele kell menekülnöm a munkába, akkor nem jön elő a hiányérzet. Most egyáltalán nem unatkozom.

A kérdéseket nem azért tesszük fel, hogy kívánt választ kapjunk rá